1. RÉSZ

–Tényleg vettél a legjobb barátnőmnek egy bikinit, ami majdnem nyolcezer pesóba került… az évfordulónkon?

A rózsaszín táska nyitva hevert a teraszasztalon, Laura pedig egy világoskék bikinit tartott maga mellé, a címkével még mindig rajta. Ricardo, a férjem, vele szemben állt, azzal a mosollyal az arcán, amit hónapok óta nem láttam a házunkban.

Október 9-én volt a harmadik házassági évfordulónk.

Egy providenciai étteremben, Guadalajarában kellett volna lennem, és várnom kellett volna őt az évfordulós vacsoránkra. Még korán is eljöttem a munkából, és felvettem azt a zöld ruhát, amiről egyszer azt mondta, hogy szereti.

De egy órával korábban a nővérem, Daniela küldött nekem egy képernyőképet egy történetről, amit Laura feltöltött az Instagramra.

Az ablak tükörképében tisztán kivehető volt egy férfi sziluettje, aki egy táskát nyújtott át neki.

Felismertem Ricardót, mielőtt fel akartam volna ismerni.

Ezért voltam ott, Laura házának oldalkerítése mögött, és hallgatóztam.

– Nem kellett volna ezt megvenned nekem – mondta nevetve.

– Meg akartam csinálni. Megérdemled, hogy szépnek érezd magad. Eleget mentél keresztül a válásoddal.

Aztán Laura a szomszéd ház felé nézett.

– Vigyázz! Marisol asszony ilyenkor öntözi a növényeit, és elég pletykás típus.

Ez a mondat rosszabb volt, mint a bikini.

Nem úgy beszélt, mint egy nő, akit egy alkalmi látogatás meglepett.

Úgy beszélt, mintha tökéletesen ismerné a megszokott rutint, nehogy lelepleződjön.

Kinyitottam a kis oldalsó ajtót.

A nyikorgás arra késztette mindkettejüket, hogy megforduljanak.

Laura elsápadt.

Ricardo sz.

Egyszerűen csak összevonta a szemöldökét, mintha én lennék az, aki kellemetlenül érzi magát.

– Mariana… ez nem az, aminek látszik.

– Ne fejezd be ezt a mondatot – feleltem. – Bármi is jön ezután, az hazugság lesz.

Ricardo megigazította a dzsekijét.

– Fel akartunk hívni.

–Persze. Azelőtt vagy miután Laura felpróbálta a nyolcezer pesós bikinit, amit az évfordulónkra vettél neki?

Laura otthagyta a ruhadarabot az asztalon.

„Túlzol. Ricardo csak valami kedveset akart tenni értem. Tudod, milyen nehéz volt a válásom.”

– Én magam nyitottam ki előtted a házam ajtaját, amikor elváltatok.

Keserű nevetést hallatott.

„Ez a bajod, Mariana. Mindig mindent nyomon követsz. Ricardo mesélt nekem, milyen kimerítő egy olyan nővel élni, aki mindent irányít.”

Ez fájt.

De nem annyit, mint amire számított.

Mert hirtelen eszembe jutott a Ricardo ingén lévő furcsa parfüm.

A spinning órák, amikre állítólag egyedül járt.

A monterreyi „építőipari kongresszus”, amely egybeesett Laura San Miguel de Allendébe tett útjával.

És ahogy hónapokig képernyővel lefelé rejtegette a mobiltelefonját.

„Ha a nyilvántartás azt jelenti, hogy emlékezni kell arra, amikor a férjemnek a legjobb barátnőm parfümjére emlékeztető illata volt, akkor igen” – mondtam. „Én vezettem a nyilvántartást.”

Ricardo egy lépést tett felém.

– Ne csinálj jelenetet!

–Az egyik jelenet az lenne, hogy bedobod azt a bikinit a medencébe. Épp hazamegyek.

– Marianna…

Mielőtt átléptem volna a küszöböt, megálltam.

– Laura pont most említette, hogy a szomszéd pontosan mikor öntözi a növényeket. Ez nem olyan dolog, amit az első látogatáskor megtud az ember.

Most először néztek egymásra őszinte félelemmel.

Nem bűntudattal.

Attól féltem, hogy megértem, mióta csinálják ezt.

Elautóztam egy kilátóponthoz a Huentitán-kanyonban, és majdnem egy órát töltöttem az autóban.

Nem sírtam.

Megnyitottam a privát jegyzeteket a mobilomon.

Tíz hónapon át rögzítettem a dátumokat, hívásokat, a menetrendváltozásokat és az apró ellentmondásokat.

Aztán rájöttem, hogy a bikini nem is Ricardo legrosszabb titka volt.

Hat héttel korábban, amikor a Banco del Centro megfelelőségi tisztviselőjeként dolgoztam, egy dokumentumvizsgálat során rábukkantam egy tranzakcióra, amely a Desarrollos Altavista, Ricardo családjának tulajdonában lévő ingatlancéget érintette.

Egy milliós értékű ingatlant adtak át egy újonnan létrehozott vállalatnak.

A művelet befejezéséhez megjelent a beleegyezésem.

És alatta ott volt az aláírásom.

Csak egy probléma volt.

Soha nem írtam alá azt a dokumentumot.

Egészen addig az éjszakáig hallgatott, mert a feljelentés tönkretehetné a családot, amelyről még azt hitte, hogy házasságban él.

De miután láttam a férjemet Laurával, hazamentem, kinyitottam a fiókot, ahol a munkahelyi dokumentumaim hitelesített másolatait tartottam, és tárcsáztam egy vállalati csalásokra szakosodott ügyvéd számát.

– Ximena – mondtam, amikor válaszolt – Azt hiszem, látnod kell valamit.

És amit a következő húsz percben elmagyarázott nekem, ráébresztett, hogy Ricardo megtévesztése csak a kezdet volt.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Ricardo nem sokkal este tíz óra után ért haza.

Még mindig a konyhában ültem.

– Mariana, hadd magyarázzam el.

– Először is mondd meg, mennyi idő alatt.

Néma maradt.

– Mióta vagy együtt Laurával?

Lassan levette a kabátját.

– December óta… többé-kevésbé.

Tíz hónap.

Tíz hónapja jön be hozzánk, velem eszik, kérdezősködik, hogy vagyok, miközben valószínűleg arra vár, hogy elmenjek, hogy írhasson a férjemnek.

– A monterrey-i utazás?

Ricardo lesütötte a tekintetét.

Ez mindenre választ adott.

– Nem volt betervezve – mormolta. – Laura nehéz időszakon ment keresztül, és…

– Nem kell hallanom, hogyan változtattál egy tíz hónapos viszonyt szolidaritási cselekedetgé.

Felmentem az emeletre, összepakoltam több napra való ruhákat, és elmentem Danielához.

Ricardo azt hitte aznap este, hogy a problémánk a válás.

Fogalmam sem volt, hogy néhány órával korábban már beszéltem Ximena Torres-szel.