1. RÉSZ

– Nagyapa, ne vedd feleségül Veronikát. Amikor nem vagy a közeledben, sokat síratja anyámat miatta.

Mateo alig volt hároméves, amikor megfogta a kezem aznap reggel. Kevesebb mint húsz perc választott el attól, hogy majdnem háromszáz ember előtt összeházasodjak azon a birtokon, amelyet életem több mint felében építettem fel Querétaro külvárosában.

Ernesto Salazar vagyok, hatvanöt éves, és negyven éven át szenteltem magam olyan szállodák, bevásárlóközpontok és házak építésének, amelyeket más családok otthonuknak nevezhetnének. De soha nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb veszély mosolyogva leselkedik majd a saját házamra.

Leguggoltam az unokám elé.

– Hogy érted ezt, bajnok?

Mateo összeszorította az ajkait.

–Anya sír, amikor azt hiszi, hogy alszom. Azt mondja, itt fáj.

Megérintette a mellkasát.

Ürességet éreztem a gyomromban.

A lányom, Daniela, sokat változott az elmúlt évben. Felmondott egy nagy ingatlanügynökségnél, alig látta a barátait, és egyre kevesebbet beszélt velem. A férjének, Rodrigónak, mindig volt valami magyarázata: fáradtság, anyaság, szorongás, pihenésre szorulva.

És én hittem neki.

Talán azért, mert túl elfoglalt voltam azzal, hogy újraépítsem a saját életemet.

A feleségem, Elena, két évvel korábban hunyt el harmincnyolc év házasság után. A temetése után az a hatalmas ház elviselhetetlenül csendes lett.

Aztán megjelent Veronika.

Elegáns, figyelmes, özvegy, tizenegy évvel fiatalabb nálam. Egy jótékonysági vacsorán találkoztam vele a bátyámnak, Javiernek köszönhetően. Verónica tudta, hogyan kell hallgatni. Emlékszem, hogyan itta a kávéját, kérdezősködött a projektjeimről, és hogyan beszélt Elenáról olyan tisztelettel, ami lefegyverzett.

Azt hittem, másodszorra is szerencsém volt.

Mateo ismét megrántotta az ingujjamat.

–Anyára is mérges lesz, amikor elmész szórakozni.

-Veronika?

Bólintott.

Aztán előhúzott egy tablettát a kis kék zacskója alól.

–Éppen videót forgattam a kis autóimról… de ők beszéltek.

Bevettem a tablettát.

Egy negyvenvalahány másodperces felvétel látszott a képernyőn.

Először csak egy asztal látszott, mert Mateo a játékai között hagyta a szerkezetet.

Aztán meghallottam Rodrigo hangját.

– Fáradt lesz a recepción. Betesszük a dokumentumokat a banki papírok közé, és aláírja.

Lefagytak a kezeim.

Aztán Veronika megszólalt.

„Daniela már nem jelent problémát. Munkanélküli, alig beszél valakivel, és retteg attól, hogy elveszíti a gyereket. Az esküvő után már túl késő lesz ahhoz, hogy bármiről is meggyőzze az apját.”

Éreztem, ahogy a padló eltűnik a cipőm alatt.

És ekkor Rodrigo hangosan felnevetett.

– És amikor minden a te neveden van?

Csend lett.

Aztán Verónica mondott valamit, amitől azonnal leállítottam a videót:

– Akkor neked és nekem nem kell többé bujkálnunk.

Felnéztem.

Az üvegajtón keresztül láttam Veronikát a kápolna mellett, elefántcsont ruhájában ragyogva, ahogy úgy üdvözli a vendégeimet, mintha már a ház tulajdonosa lenne.

Nem sikítottam.

Nem mentem oda hozzá.

Körülnéztem Rosa után, aki huszonkét éve dolgozott a családommal, és átnyújtottam neki a tabletet.

– Keressétek meg Javiert és Mauriciót, a biztonságiak főnökét. Hívjátok be őket az irodámba. Anélkül, hogy felhívnátok magatokra a figyelmet.

Róza elsápadt.

– Don Ernesto…

-Jelenleg.

Mateo átölelte a lábaimat.

Megsimogattam a haját, és újra a nőre néztem, akihez feleségül készültem menni.

Akkor még nem tudtam, hogy a videó csak az első darabja annak az árulásnak, ami több mint egy éve folyt az otthonomban.

És amikor megtudtam, ki segített Veronikának a kezdetektől fogva, megértettem, hogy ami azon az esküvőn történni fog, az örökre megváltoztatja a családomat.

2. RÉSZ

Rosa becsukta az irodám ajtaját, és egy kis kék jegyzetfüzetet tett az asztalra.

– Tizennégy hónapja várok arra, hogy ezt megmutathassam neked.

Dühöt éreztem.

– Tizennégy hónap?

– Nem volt elég bizonyítékom.

A jegyzetfüzet dátumokat, mennyiségeket és beszélgetéseket tartalmazott.

Rosa minden alkalommal feljegyezte, amikor Veronica megkérdezte, hogy ki a biztosítási kötvényeim kedvezményezettje, hogyan van felosztva a cég, ki engedélyezheti az átruházásokat, és milyen vagyontárgyak zárhatók ki az örökségből.

Bankszámlakivonatokat is fényképezett.

Hónapokkal korábban, Veronica javaslatát követve, nyitottam egy közös számlát a mezőgazdasági költségekre.

Közel négymillió peso tűnt el a számlájáról kisebb kifizetések és átutalások révén, több hónap alatt elosztva.

Mauricio egy másik mappát is hagyott az asztalomon.

– És a veje a nevét használja.

Rodrigo több munkatársamtól is kért pénzt, biztosítva őket arról, hogy támogatom a projektjeiket. Egyiken sem volt az aláírásom, mert Rodrigo sosem volt ilyen ügyetlen. Csak annyit tudott mondani: „Ernesto tisztában van vele.”

A vezetéknevem intézte a többit.

De Javiernek volt a legrosszabb híre.

Előhúzott egy régi cikket egy monterrey-i újságból.

A fényképen Veronica volt férje, egy hetvenéves ingatlanügynök volt látható, aki már azelőtt megözvegyült, hogy megismerkedett volna vele.

Kicsit több mint egy évvel azután halt meg, hogy feleségül vette.

Hónapokkal korábban módosított több ingatlan-nyilvántartási dokumentumot.

A hatóságok vizsgálták halálának körülményeit, de soha nem találtak elegendő bizonyítékot senki vádemelésére.

– Ez nem jelenti azt, hogy Veronica ölte meg – mondta Javier. – De azt igen, hogy szinte az egész múltjáról hazudott nekünk.

Nem tudtam válaszolni.

Aztán megjelent Daniela.

A lányom tíz évvel idősebbnek látszott.

Amikor megmutattam neki a videót, becsukta a szemét.

– Tudtam róluk.

Ez a mondat jobban fájt, mint bármi, ami előtte történt.

Hónapokkal korábban Daniela véletlenül besétált Rodrigo irodájába, és ott találta a férjét Verónicával. Nem kellett csókot látnia. Ahogy együtt voltak, az mindent megmagyarázott.