1. RÉSZ

– A válás véglegesítve, Mariana. Most végre normális családot alapíthatok.

Diego a kardiológiai folyosó közepén mondta ezt, mintha valami jó hírt jelentett volna be.

Mellette Fernanda ült, egy nálam fiatalabb nő, kifogástalanul öltözve, egyik kezét öt hónapos terhes hasán nyugtatva, ujján egy új gyűrű csillogott. Kevesebb mint három méterre tőle tizennégy éves fiunk, Arturo ült a kórházi padon, sápadtan egy szívvizsgálat után, ami teljesen kimerítette.

Diego rá sem nézett.

Átadta nekem a válóhatározat másolatát.

–Minden hivatalos. Fernanda várja a fiamat. Nem akarok tovább két kórház között élni.

Fernanda olyan magabiztossággal mosolygott, hogy a gyomrom összeszorult.

– Ne aggódjon, Mariana asszony. Diego jól lesz velem.

Nem kiabáltam. Nem sértegettem egyiküket sem.

Csak Arturo orvosi aktáját szorítottam a mellkasomhoz.

A fiamat hároméves korában kardiomiopátiával diagnosztizálták. Attól kezdve az életünk vizsgálatokkal, gyógyszerekkel, korlátozásokkal és álmatlan éjszakákkal telt.

Diego viszont évek óta ugyanazt a mondatot ismételgette:

– A családomban senkinek sincs szívproblémája. Ez a te oldaladról fakad.

Amikor az orvosok genetikai vizsgálatot kértek mindkét szülőnél, a fiú ezt elutasította.

– Egészséges vagyok. Ne ránts bele a betegségeidbe.

Ennek ellenére tizenöt évig bírtam ki a házasságot, mert Arturo imádta az apját, és valahányszor Diego elkóborolt, megkérdezte:

– Apa azért megy el, mert beteg vagyok?

Mindig hazudtam.

„Nem, szerelmem. Apa fáradt.”

Azon a délutánon már nem tudtam megvédeni Diegót.

Megölelte Fernandát, és a lift felé indult.

– Majd megbeszéljük a gyerektartásdíj kérdését az ügyvédekkel – mondta anélkül, hogy megfordult volna.

Aztán kinyílt az orvosi rendelő ajtaja.

– Diego Hernandez úr.

Dr. Alejandro Salgado, Arturo kardiológusa, egy mappával a kezében jött ki.

Diego felvonta a szemöldökét.

– Ellenőrizd Arturo eredményeit Marianával. Nincs több dolgom.

– Nem csak Arturoról beszélek.

Diego abbahagyta a mosolygást.

Fernanda lassan elengedte a karját.

Az orvos rámeredt.

– Négyszemközt kell beszélnem veled. Most.

Most először láttam félelmet a volt férjem arcán.

Órákkal később, amikor Arturoval visszatértünk a guadalajarai lakásunkba, rájöttem, hogy Diego hónapok óta készült az indulására. Eltűntek a ruhái, a cipői, a töltői, sőt még a régi órája is, amit mindig az ajtó mellett hagyott.

Amíg Arturo pihent, megnyitottam a bank alkalmazását.

Éreztem, ahogy mozog a padló.

Tizenegy éven át takarékoskodtam a fiam esetleges műtétjére. Lemondtam a nyaralásról, a ruhákról, az éttermekről, sőt még az új szemüvegről is, hogy minden fillért félretegyek.

A pénznek kevesebb mint egyharmada maradt meg.

Az elmúlt három hónapban hatalmas átutalások történtek.

Fernanda gyűrűje.

A lakás előlegfizetése.

Diego új élete.

Mindez Arturo szívének szánt pénzből származott.

Azonnal felhívtam a nővéremet, Luciát, aki ügyvéd volt.

„Megkérjük őket, hogy holnap fagyasszák le, ami megmaradt” – mondta nekem. „És minden egyes elvett peso visszatérítését követeljük.”

Amikor letettem a telefont, újra csörgött a mobilom.

Teresa volt az, a volt anyósom.

– Marianita, tégy nekünk egy szívességet, és ne kezdj perekkel. Diegónak pénzre van szüksége az új családjának. Különben is, eleget hagyott nekik a számlán.

Mozdulatlanul maradtam.

Tudta.

Tudta, hogy a fia hozzányúlt Arturo pénzéhez.

– Az a pénz az unokád kezelésére volt.

Teresa szárazon felnevetett.

–A számla Diego nevére szól. Azt csinálhat, amit akar. Különben is, most már egészséges babája is lesz.

Letette a telefont.

Lassan egy szék felé fordultam.

Volt ott egy zsák, amit Diego a kórházban felejtett.

A belső zsebbe nyúltam.

Két doboz gyógyszert találtam.

Utánanéztem a neveknek.

Az egyik az aritmiák szabályozására szolgált.

A másik egy béta-blokkoló, amelyet szívproblémákkal küzdő betegeknél alkalmaznak.

Diego hónapok óta szívgyógyszereket szedett.

Diego tudta.

És miközben a fiamat és a családomat hibáztatta, a saját betegségét is a zsebében rejtve cipelte.

Aztán megértettem, hogy az orvos nem azért hívta fel délután, hogy Arturoról beszéljen.

És még mindig nem tudtam elképzelni, meddig fajult Diego hazugsága.

2. RÉSZ

Másnap reggel Diego felhívott a bankból.

– Mit csináltál a fiókkal?

Olyan hangosan kiabált, hogy hallottam, amint valaki arra kéri, hogy halkítsa le a hangját.

—Lucíának sikerült zárolnia a fennmaradó egyenleget.

– Ma kell befizetnem a lakás előlegét!

–Akkor fizesd ki a saját pénzedből. Arturo pénzéhez többé nem nyúlsz.

Megváltozott a légzése.

Gyors, rángatózó lett.

– Mariana… tegnap azt mondták, hogy beteg vagyok. Ezt akarod? Bosszút állni, most, hogy tudod, hogy szívproblémáim vannak?

– Azt is mondtad tegnap, hogy már van egy új családod. Kérj segítséget tőlük.

Letettem a telefont.

Két órával később visszakísértem Arturot a kórházba. Amíg ő vizsgálatokon maradt, én lementem a kardiológiára.

Láttam Diegót egyedül ülni.

Már nem öltönyt és győztes mosolyt viselt. Gyűrött inget viselt, mély sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és a kezében egy mappát tartott, tele tanulmányaival.

Fernanda nem volt ott.

Dr. Salgado elment.

– Hernandez úr, az eredményei romlottak. A szíve egy része nem működik megfelelően. Sürgős beavatkozásra van szüksége, és valószínűleg egy beültethető defibrillátorra. Nem várhatunk tovább.

Diego lehuppant a székre.

Továbbmentem.

Ne lépjen be.

Nem vigasztaltam.

Még aznap délután felhívott Fernanda.

– Miért nem mondtad soha, hogy Diegonak ugyanaz volt a baja, mint Arturonak?

– Mert én sem tudtam.