1. RÉSZ

– Ha igazán szeretsz, nem fogod megkérdezni, hogy mennyire van szükségük. Adományozni fogsz, pont.

Ez volt az utolsó dolog, amit Mauricio mondott nekem, mielőtt egy nővér a tűt a karomba szúrta.

Negyven perccel később gyenge lábakkal, egy vattacsomóval a karomban, és azzal az abszurd bizonyossággal távoztam egy Santa Fe-i magánklinika vérbankjából, hogy épp most tettem valami fontosat a férfiért, akit szerettem.

Mauricio, barátai szerint, szörnyű balesetet szenvedett, miközben egy autót tesztelt egy Toluca közelében lévő magánpályán. Kora reggel felhívtak, hogy sürgősen vérre van szükségük.

Nem tettem fel túl sok kérdést.

Mauricio három évig volt a barátom.

És bármit megtettem volna érte.

Miközben a liftet kerestem, láttam egy orvosi ruhás nőt, aki egy kis orvosi hűtőtáskát tolt. Felismertem a címkét, amit percekkel korábban ragasztottak rá.

Oda volt írva a nevem.

Daniela Hernández.

Ösztönösen követtem őt.

A nő bement egy oldalsó ajtón, és legnagyobb meglepetésemre kivette a véres zacskót, majd egy biológiailag veszélyes hulladékot tartalmazó tartályba helyezte.

Mozdulatlanul maradtam.

Azt hittem, a szédüléstől látok dolgokat.

Aztán meghallottam a nevetést.

Egy VIP-szobából jöttek, aminek résnyire nyitva volt az ajtaja.

– El sem hiszem, hogy Daniela megint elesett.

Megállt a szívem.

Közeledtem.

Mauricio békésen feküdt az ágyon, tökéletesen megfésülve, oxigén nélkül, sebek nélkül, még kötés nélkül is.

A kezében tartotta a mobiltelefonját.

Körülötte Rodrigo, Santiago és a többi barátja volt, ugyanazok, akik kétségbeesetten hívtak azon a reggelen.

„Melyiket vegyünk?” – kérdezte Rodrigo nevetve.

Santiago felemelte az ujjait, számolni kezdett.

– Kilencvenhat.

Mindenki nevetett.

Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.

– A karkötős nagyszerű volt – emlékezett vissza valaki –. Mondtuk neki, hogy Mauricio elvesztette az évfordulós ajándékát, és Daniela fél éjszakát töltött azzal, hogy az esőben keresse.

–Végül lázas lett.

– És mégis megérkezett másnap, és megkérdezte, hogy megjelent-e már.

Újabb nevetés.

Hányingerem lett.

Aztán arról beszéltek, amikor elhitették velem, hogy Mauricio eszméletlen egy műtét után, és én egész éjjel imádkoztam egy templomban.

Aztán felidézték a plágiummal kapcsolatos hamis vádat, amelyet az egyetem utolsó félévében kaptam.

Órákig futkostam bizonyítékok után kutatva, hogy tisztázzam a nevemet.

Ezért késtem el a saját diplomaosztó ünnepségemről.

Mindig is azt hittem, hogy ezek véletlenek.

Problémák.

Balszerencse.

Mauricio azt mondta, hogy túl érzékeny vagyok.

Aztán hallottam egy mondatot, ami megváltoztatta az életemet.

– Már csak három – mondta Rodrigo. – Kilencvenkilenc bosszúállás, és vége az üzletnek.

– És akkor?

—Mauricio szakít Danielával és újra összejön Renatával.

Renáta.

Ütést éreztem a mellkasomon.

Renata Salgado volt az esélyes az egyetemi táncverseny megnyerésére négy évvel korábban.

Ismert családból származott, voltak szponzorai, magántanárai, és mindenki biztos volt benne, hogy nyerni fog.

De én nyertem.

Daniela Hernández.

Egy iztapalapai könyvelő és egy általános iskolai tanár lánya.

Emlékeztem arra az éjszakára.

A taps.

Anyukám sír az első sorban.

Apám mindent felvett egy régi mobiltelefonnal.

Soha nem gondoltam volna, hogy a színfalak mögött Renata dühösen sír Mauricio előtt.

„Daniela elvette tőle a bajnokságot” – jegyezte meg az egyikük.

„Ezért kezdett el vele járni Mauricio” – válaszolta egy másik. „Először is rá kellett vennie, hogy beleszeressen. Aztán pedig megfizettetni akarta vele.”

Éreztem, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet.

Három év.

Három év próbálkozás elégnek lenni.

Három éven át tűrtem a hallgatást, a mellőzöttséget és a megaláztatást, mert úgy gondoltam, Mauriciónak nehézséget okoz a vonzalom kimutatása.

Aztán megszólalt.

– Ne csinálj belőle akkora ügyet. Daniela mindenbe egyedül avatkozik bele. Senki sem kényszeríti.

Nem volt bűntudat a hangjában.

Csak közöny.

Elhúzódtam az ajtótól, mielőtt bárki megláthatott volna.

Kitántorodtam a klinikáról, átmentem a bejáraton, és végül egy virágláda mellett ültem, fejemet a kezembe temetve sírva.

Csörögni kezdett a telefonom.

Ő volt az anyám.

– Daniela, apukád már elrendezte a lakást Méridában. Jövő héten indulunk. Te még mindig velünk jöhetsz.

Hónapokig nemet mondtam.

Mauricio által.

A karomon lévő lila foltra néztem.

Arra gondoltam, hogy a vérem a kukában végzi.

Kilencvenhat megaláztatás viccé változott eszembe jutott.

És én így válaszoltam:

– Anya… foglalj le nekem egy helyet.

Letettem a telefont.

De amikor felnéztem, egy új üzenetet láttam Mauriciótól.

„Gyere vissza holnap. Még három dolgot kell elintéznünk.”

Akkor még nem tudtam, hogy ez a három „dolog” képes tönkretenni valami sokkal nagyobbat, mint a kapcsolatunkat.

És én sem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Ugyanazon az estén megérkeztem a Del Valle negyedbeli lakásomba, bezártam az ajtót, és elővettem egy bőröndöt.

Három év óta először nem azon gondolkodtam, hogyan szerezhetném vissza Mauriciót.

Azon gondolkodtam, hogyan tűnhetnék el az életéből.

Ruhákat, dokumentumokat és néhány családi fényképet csomagoltam.

Amikor megtaláltam a cipőket, amikkel megnyertem azt a táncversenyt, rájuk meredtem.

Évekig minden alkalommal bűntudatom volt, amikor megláttam őket.

Most már értettem, miért.

Mauriciónak sikerült az egyik legszebb emlékemet minden büntetésem feltételezett okává változtatnia.

Hajnali kettőkor kopogtak az ajtón.

– Daniela, nyisd ki!

Mauricio.

A szívem előbb reagált, mint az eszem.

Közeledtem, de nem nyitottam ki.

-Magamat.

-Mi a baj?

Majdnem felnevettem.

– Hallottam a klinikán.

Csend.

Aztán megkérdezte:

– Ki mondta neked?