1. RÉSZ

–Szóval te vagy az a kölyök, aki nem hagyja békén a barátomat?

Hároméves voltam, amikor a bátyám barátnője megragadta az államat, és akkorát pofon vágott, hogy végül a nappali szőnyegén feküdtem.

Amit az a nő akkor még nem tudott, az az volt, hogy a Mendoza családban generációkon át szinte minden baba fiú volt.

Nagyon hosszú idő óta én voltam az első lány.

Amikor megszülettem, Ernesto nagyapám szívproblémával kórházba került. Apám mindig azt meséli, hogy amikor meghallotta a telefonban, hogy „Lány lesz”, az öregember levette az oxigénmaszkját, és úgy kezdett nevetni, mintha újabb húsz évet kapott volna az életéből.

Mielőtt elhagytam a kórházat, anyukám apró fülbevalókat lyukasztott ki a füleimben. Apukám létrehozott egy alapítványt a tanulmányaimra és a jövőmre. Nagynénéim és nagybátyáim virágokkal töltötték meg a szobát. Az unokatestvéreim azon veszekedtek, hogy ki tarthatna meg előbb.

De senki sem kényeztetett el annyira, mint a bátyám, Santiago.

Huszonhat éves volt, és a családom monterreyi üzleti csoportjának operatív igazgatója. Mások számára komoly, visszafogott és nehezen lenyűgözhető ember volt.

Számomra ő volt az az ember, aki kanálonként vacsorával etetett, két szörnyű copfba kötötte a hajamat, és minden este történeteket talált ki, amíg el nem aludtam.

Mindig azt mondta:

– Valentina a gyenge pontom.

Hittem neki.

Ezért voltam annyira izgatott azon a szombaton, amikor bejelentette:

–Oké, ma jön valaki, aki fontos nekem. A neve Fernanda.

Fernanda röviddel dél után érkezett meg.

Elegáns volt, magas, tökéletesen kisminkelt, és olyan magas sarkú cipőt viselt, ami visszhangzott az egész házban. Arccal lefelé feküdtem a szőnyegen, és zsírkrétákkal delfint rajzoltam.

– Szia, Fer – mondtam, mert Santiago megtanított köszönni.

Alig mosolygott.

Aztán megszólalt a bátyám telefonja.

– Munkahelyről hívnak. Öt perc múlva visszajövök.

Lehajolt, megcsókolta a fejem, és bement az irodába.

Amint becsukódott az ajtó, hallottam, hogy közelednek a magas sarkú cipők.

Fernanda leguggolt elém.

Egy pillanatra azt hittem, látni akarja a rajzomat.

Ehelyett megszorította az államat.

– Szóval te vagy az.

Fájtak a körmei.

-Azok?

–A kislány, aki mindig feltűnik a fotóin. Aki a nyakába kapaszkodik. Aki miatt lemondja a velem tervezett terveit.

Nem értettem.

– Santi a testvérem.

Fernanda szárazon felnevetett.

–Persze. Online is ezt mondják. „A mendozai hercegnő.” Ki tudja, hogy ki vagy valójában? Fogadok, hogy anyukád itt dolgozik, és hagyják, hogy gazdagnak játszd magad.

– Az anyukám az anyukám…

– Ne játszd a hülyét.

Erősebben szorított.

Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

-Fáj nekem.

– Nos, mostantól tanulj: Santiagónak van élete, és nem fogsz állandóan hozzá ragaszkodni.

Aztán felemelte a kezét.

A fújás szárazon hangzott.

Oldalra estem a szőnyegre.

Nem emlékszem, hogy először fájdalmat éreztem. Emlékszem a fülemben lévő zajra, a meglepetésre, majd az arcomon érzett elviselhetetlen forróságra.

Kinyitottam a számat, hogy sikítsak.

Fernanda befogta az ajkaimat.

– Ne is gondolj arra, hogy felhívod.

Kétségbeesetten rúgkapáltam és sikoltoztam.

Egy mellettem álló fából készült vár hatalmas csattanással a földre zuhant.

Fernanda azonnal felkelt, megigazította a haját, és mintha mi sem történt volna, visszaült a karosszékbe.

– Ha bármit is mondasz, senki sem fog hinni neked.

Összegömbölyödtem a kanapé mögött.

Amikor Santiago visszatért, könnyekkel és zsírkrétával tarkított arcommal talált.

-RENDBEN…

Felém rohant.

Megpróbálta megérinteni az arcom, én pedig összerezzentem.

Aztán óvatosan félresimította a hajamat.

Öt piros folt futott át az arcomon.

A bátyám arca megváltozott.

Fernanda azonnal felkelt.

–Elesett. Megpróbáltam segíteni neki.

Santiago rá sem nézett.

– Valentina, mondd meg, ki ütött meg!

Fernandára néztem.

Némán nézett rám.

Emlékeztem a fenyegetésére.

Megráztam a fejem.

-Senki…

Santiago néhány másodpercre lehunyta a szemét.

Aztán felállt.

—Ramiro.

A biztonsági őr megjelent az ajtóban.

-Uram.

– A felvételt akarom az irodában lévő biztonsági kameráról. Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem.

Fernanda arca most először tűnt el.

– Santiago, átnézed a biztonsági kamerák felvételeit ezzel kapcsolatban?

A bátyám ránézett.

-Igen.

Öt perccel később a videó megjelent egy tableten.

Mindannyian láttuk Fernandát közeledni.

Tarts meg.

Emeld fel a kezed.

Üss meg.

Fogd be a számat, miközben próbáltam elmenekülni.

A szoba teljesen elcsendesedett.

Santiago letette a táblát az asztalra.

Aztán felnézett.

– Épp most ütöttél meg egy hároméves kislányt.

Fernanda nyelt egyet.

– Én… én nem is tudtam, hogy valójában három van nekem.

A bátyám olyan nevetést hallatott, amit még soha ezelőtt nem hallottam.

– Ez semmit sem javít a helyzeten.

És ami ezután történt, ráébresztette Fernandát, hogy a pofon nem egy egyszerű párvitával fog végződni.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

– Vége van, Fernanda.

Santiago hangtalanul mondta ezt.

Úgy nézett rá, mintha félrehallotta volna.

Szakítasz velem emiatt?

– Szakítok veled, mert megütöttél egy lányt, majd hazudtál nekem, miközben a szemembe néztél.

– De én a barátnőd vagyok!

Santiago odajött hozzám és a karjaiba vett.

– És ő a húgom.

A nyakába temettem az arcom.

Még mindig égett az arcom.

„Ramiro” – utasította –, „kísérd a hölgyet a kijárathoz. A mai naptól kezdve nem vagy jogosult belépni sem ebbe a házba, sem a család irodáiba.”

Fernanda sikoltozni kezdett.