1. RÉSZ

– Tizenöt nap telt el, és egyetlen hívás sem érkezett? Ennyire nem törődik a férjével?

Adrián a bejárat mellé hajította a bőröndjét, és a kulcsokat a konzolra ejtette. Épp most jött egy állítólagos monterreyi üzleti útról, és azzal a sértődött arckifejezéssel állt az arcán, amit évek óta használ, hogy bűntudatot keltsen bennem.

A karosszékben ülve maradtam, egy csésze teával a kezemben.

– Igen, felhívtalak.

Összeráncolta a homlokát.

– Nem kaptam semmit.

– Három nappal ezelőtt hívtalak, kilenc tizenötkor.

Megmutattam neki a rekordot: három perc húsz másodperc.

Adrian elsápadt.

– Azon az estén vacsoráztam a vendégekkel.

–Ez furcsa. Mert egy nő válaszolt.

Hirtelen csend lett.

– Azt mondta, hogy fürödsz. A neve Daniela, ugye?

Adrian kinyitotta a száját, de semmi sem jött ki rajta.

– És mielőtt letettem volna a telefont, hallottam, hogy egy gyerek kiált: „Apa!” A hangja alapján ítélve úgy hároméves lehet.

A kéz, amellyel rám mutatott, továbbra is lebegve maradt.

– Mariana, hadd magyarázzam el…

– Persze. De előbb nyisd ki ezt.

Egy vastag borítékot toltam felé.

Az első oldalon a válókereset állt.

Aztán jöttek a fényképek: Adrián, Daniela és egy kisgyerek egy parkban, egy étteremben esznek, belépnek egy interlomasi lakásba.

Boldog családnak tűntek.

– Ez manipuláció – mormolta.

-Gyerünk.

A következő oldalak számlakivonatok voltak.

Átutalások a közös számlánkról Danielának. Az első majdnem három évvel ezelőtt történt. Az utolsót azon a napon küldtük, amikor Adrián elment otthonról, esküdözve, hogy a cégnek sürgősen pénzre van szüksége.

Összesen: közel hétmillió peso.

Adrian beleroskadt egy székbe.

–Nyomást gyakorolt ​​rám. Mindent vissza akartam adni neked.

– Arra is nyomást gyakorolt, hogy fizesd ki a lakást, a teherautót és a gyerek napközijét?

A szeme megtelt pánikkal.

Elővettem egy másik mappát.

– És ennek a pénznek egy része nem is a miénk volt. Hárommillió jött ki a cégedtől felfújt számlák és fantombeszállítók révén.

— Te nem tudod, miről beszélsz.

– A könyvelőd már benyújtotta a másolatokat.

Aztán letérdelt.

–Mariana, kérlek. Elhagyom Danielát. Mindent eladok. Visszaadom a pénzed.

Elhúztam a lábam, amikor megpróbált megölelni.

Csörögni kezdett a telefonom.

Az anyja volt az, Elvira.

Bekapcsoltam a hangszórót.

„Mariana! Mi ez a válásba szőtt hülyeség? Ebben a családban senki sem válik el, ha egy nő hisztizik. És öt év után még gyereket sem tudtál neki adni. Hálásnak kellene lenned, hogy a fiam még mindig veled van!”

Ránéztem Adrianra.

Nem állította meg.

Még csak le sem nézett.

– Elvira asszony – mondtam –, a fiának valóban van egy hároméves gyermeke. Csak velem nincs.

Csend.

– És sokkal nagyobb problémája van, mint a válás.

Letettem a telefont.

Adrian úgy nézett rám, mintha most fedezte volna fel, hogy a hallgatag felesége, akit feleségül vett, nem létezik.

– Tudni akarja, ki fizette azokat az ügyvédeket, akik mindezt tizenöt nap alatt összehozták?

Nyelt egyet.

-WHO?

—Az apám.

– Apád középiskolai tanár volt.

– Ezt döntöttem el, hogy elmondom neked.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő.

Az interkomszobában az Alcázar Csoport jogi igazgatója tartózkodott, amely az egyik legbefolyásosabb vállalat volt, amellyel Adrián évek óta álmodozott az üzletkötésről.

És nem volt egyedül.

El sem hiszem, mi fog történni…

2. RÉSZ

Amikor kinyitottam az ajtót, Adrian megdermedt.

Ernesto Robles, az Alcázar Csoport jogi igazgatója két ügyvéd kíséretében lépett be.

– Alcázar asszony – üdvözölte. – Meghoztam az apja által kért dokumentumokat.

Adrian úgy nézett rám, mintha nem értené.

– Mit, asszonyom?

Mielőtt válaszolhattam volna, valaki dörömbölni kezdett az ajtón.

Elvira volt az, Rogelio, az apósom kíséretében.

„Most azonnal visszavonod a keresetet!” – kiáltotta.

Megpróbált felém mozdulni, de Rogelio visszatartotta.

Nem azért, hogy megvédjem magam.

Felismerte Ernestót.

– Don Rogelio – mondtam –, ha már itt vagy, az jó. Nekünk is van miről beszélnünk.

Az arca megváltozott.

Egy héttel korábban majdnem négyszázezer pesót veszített illegális szerencsejátékban. A tartozás fedezésére veszélyes emberektől vett kölcsön.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– A tartozást ma reggel rendezték.

Elvira felé fordult.

– Milyen adósság?

Rogelio hallgatott.

„A fizetés azért történt, hogy dokumentáljuk, kinek tartoztam pénzzel és miért” – tettem hozzá. „Tehát senkinek sem áll érdekében, hogy itt bárki is úgy tegyen, mintha semmi sem lenne rejtve.”

Adrian végigsimított az arcán a kezével.

– Marianna… ki vagy te?

Ernesto egy mappát tett az asztalra.

— Mariana Alcázar Gabriel Alcázar, az Alcázar Csoport elnökének lánya.

Elvira idegesen felnevetett.

– Az apja nyugdíjas tanár volt.

– A nagyapám valóban tanár volt. Azért vettem fel anyám vezetéknevét, mert nem akartam a családom neve alatt élni.

Adrian kezdett emlékezni dolgokra: a házra, amit még a házasságunk előtt vettem, a pénzre, amivel segítettem neki elindítani a cégét, a kapcsolatokra, amik akkor jelentek meg, amikor a vállalkozása csőd szélén állt.

Ernesto kinyitotta a mappát.

– Ez a ház egy családi vagyonkezelői alap tulajdonában van, amelyet a házasság előtt hoztak létre. Öt évvel ezelőtt pedig a cége hárommillió peso kölcsönt kapott egy, az Alcázar Csoporthoz kapcsolódó pénzintézettől. A szerződés részvényesi garanciákat tartalmaz csalás vagy pénzeszközök visszaélése esetén.