Hagyták, hogy a farmjuk kiszáradjon és elsorvadjon… Aztán a kislányuk csodálatos felfedezést tett.

Amikor a nap előbukkant Coahuila hegyei mögött, Mateo Ríos 23 tehene már az itatóvályú felé sem tartott.

A kerítésnél álltak, lehajtott fejjel, mintha előtte megértették volna, hogy aznap sem lesz víz.

Mateo a zsilip előtt állt, amely három generáció óta öntözte családja 16 hektáros földjét. Az öntözőrendszer egyik alkalmazottja láncot tett a szelep köré, és anélkül, hogy a szemébe nézett volna, bezárta.

– Milyen felhatalmazással teszed ezt?

A férfi egy táblára erősített papírlapra nézett.

—Ideiglenes áthelyezés aszály miatt. Regionális hivatali rendeletek.

– A vízhasználatom megjelenik a kasszában.

— Tegyen feljelentést.

Beszállt egy majdnem új teherautóba, és elhajtott, porfelhőt kavarva.

Körülbelül 180 méterre, egy régi, összeomlott kőszoba mögött Mateo lánya, Sofia, a fűben térdelt, ölében a jegyzetfüzettel.

Nyolc éves voltam, és egy zöld csíkot figyeltem, amely átszelte a szárazföldet.

Nem hívta fel az apját. Először megérintette a földet, megérezte az ujjaira tapadt sarat, és feljegyzett valamit. Sofia úgy tanulmányozta a mezőt, mintha minden kő titkot akarna elárulni neki.

Mateo az El Mezquite ranchot az apjától, Juliántól örökölte, aki Don Aurelio Ríostól kapta. Aurelio mindössze két öszvérrel érkezett a régióba, épített egy vályogházat, és egy sziklás földterületet olyan birtokká alakított át, amely képes volt eltartani a családját.

Az eső sosem volt elég. A ranch működése egy megállapodáson múlott, miszerint megosztottak egy öntözőcsatornát a szomszédos birtokkal. Az üzlet Aurelio és Octavio Cárdenas nagyapja közötti kézfogással kezdődött.

Évtizedekig senki sem kérdőjelezte meg ezt a megállapodást.

Octavio azonban földet, koncessziókat és befolyást vásárolt, mígnem szinte az összes rendelkezésre álló vizet ellenőrizte a völgyben. Amikor szerződést írt alá egy saltillói palackozóüzem több ezer liter víz szállítására, minden cseppnek új árat kellett fizetnie.

Azon a délutánon megjelent a kerítésnél a fekete kisteherautójával. Járva hagyta a motort, és kissé letekerte az ablakot.

– A szárazság mindenkinek nehéz, Mateo.

– Nem azoknak, akik másoktól elvett vizet árulnak.

Octavio örömtelenül mosolygott.

– Üzleti kötelezettségeim vannak. A regionális iroda megérti ezt.

– Ez az öntözőárok már a születésünk előtt ellátta ezt a ranchot vízzel.

—Az emlékeknek nincs hivatalos pecsétjük.

Várt néhány másodpercet, mielőtt hozzátette:

–Megvehetem öntől az ingatlant. Adok érte egy tisztességes összeget, mielőtt a bank lefoglalja.

Mateo összeszorította az állkapcsát.

– A tanyám nem eladó.

-Még mindig.

A következő hetekben egyik apró szerencsétlenség halmozódott a másikra. Mateo elkezdte a vizet hordani egy engedéllyel rendelkező kútból a városban. Minden út 50 percig tartott, és naponta kétszer kellett megtennie. Eladta apja utánfutóját, hogy üzemanyagot és takarmányt vehessen az állatoknak.

Felesége, Elena, éjszakai műszakot vállalt a vidéki klinikán. Hajnalban sötét karikákkal a szeme alatt tért vissza, és még mindig volt ereje átnézni a jelzáloghitel-számlákat.

A zöldségeskert, amit Sofiával műveltem, kezdett elhalni. Először a paradicsomok száradtak el. Aztán a tökök. A chilipalánták még egy hétig bírták, mielőtt meghajoltak.

A szomszédok kerülték a beleavatkozást. Octavio legelőket adott bérbe több családnak, és ezeket a szerződéseket egyetlen telefonhívással felmondhatta.

Folyamatosan érkeztek az ajánlataik.

A második 1 450 000 pesóért szólt.

A harmadik 1 200 000-re esett vissza.

„Jövő hónapban kevesebbet fog érni” – figyelmeztetett a kerítésből.

– Egy olyan aszály ellen tárgyalsz, amelyet te magad súlyosbítottál.

– A valósággal tárgyalok. A valóságot nem érdekli, hogy ki a hibás.

Mateo nem volt hajlandó, de éjszaka számításokat végzett, amelyek sosem álltak össze. Keveset aludt, és pirkadat előtt felébredt, hogy járőrözzön a tanya határain, inkább megszokásból, mint reményből.

Az egyik ilyen séta során észrevette, hogy a tehenek mindig ugyanabba a sarkába térnek vissza az alsó legelőnek, a beomlott kőszoba közelébe, amit mindenki forrásháznak nevezett.

Az állatok orrukat a fűbe temették, és patáikkal gyengéden kopogtatták a földet.

Mateo furcsának találta, de továbbment.

Zsófia is látta.

A jegyzetfüzetébe feljegyezte, hogy az egyes növények mikor száradtak ki, hol pihent a kutya a legforróbb órákban, és melyik talaj tartotta meg a nedvességet, miután a többi porrá vált.

Egyik délután sárral a térdén rohant haza.

– Apa, a kövek mellett süllyed a talaj.

– Valószínűleg valamilyen állat alagútjai.

– Nem. Hideg van. És azt hiszem, vizet hallottam.

Mateo már majdnem megkérte, hogy mossa meg a kezét, és fejezze be a feladatot. Kimerült volt a jónak tűnő hírektől, amik aztán újabb problémává fajultak.

Sofia azonban nem gyermeki izgalommal beszélt. Olyan pontossággal beszélt, mint aki hetek óta megfigyel valamit.

Mateo elővett egy zseblámpát.

A zöld csík egészen az összeomlott falig ért. Az alja közelében egy nemrégiben keletkezett mélyedés volt. Mateo letérdelt, a fülét a szájához szorította, és visszatartotta a lélegzetét.

Először csak a szelet hallotta.

Aztán halk morajlást hallott a kövek alól.

Azon az éjszakán eszébe jutott egy mondat, amit az apja gyerekkorában ismételgetett.

– Soha ne bontsd le a forrásházat. A nagyapádnak oka volt arra, hogy oda építette.

Másnap reggel felment a padlásra, és kinyitott egy ládát, amelyhez Julián halála óta senki sem nyúlt. Nyugták, fényképek és rozsdás szerszámok között megtalálta Don Aurelio jegyzetfüzetét. Több oldal is nedves volt.