A buszon az egyik nő úgy döntött, hogy azt csinál, amit akar, és a koszos lábát a karfámra tette. Többször is kértem, hogy mozdítsa el, de csak úgy tett, mintha aludna. Végül meg kellett tanítanom neki egy leckét, amit soha nem fog elfelejteni.😨

Az a nap különösen kimerítő volt.

Később végeztem a műszakommal a szokásosnál, és úgy éreztem magam, mintha napok óta nem aludtam volna. Csak arra vágytam, hogy békésen hazaérjek, hátradőljek a székemben, és legalább fél órát ne gondoljak semmire.

A busz majdnem tele volt.

 

Emberek tartottak hazafelé a munkából. Néhányan a telefonjukat nézegették, mások szundikáltak, mások pedig csak bámultak ki az ablakon. Leültem a folyosó mellé, és szorosan kapaszkodtam a hazafelé menet vásárolt holmikkal teli szatyorba.

Az első pár percben minden nyugodt volt. Aztán éreztem, hogy valami hozzáér a könyökömhöz.

Oldalra néztem, és egy női lábat láttam.

Először én sem értettem, mi történik.

A mögöttem ülő nő előrenyújtotta a lábát, és közvetlenül a karfámra helyezte a talpát. Nem volt rajta cipő, és úgy nézett ki a lába, mintha egész nap poros utcákon gyalogolt volna.

Óvatosan megfordultam.

A nő csukott szemmel ült, és úgy tett, mintha mélyen aludna.

Azt hittem, véletlenül kinyújtotta a lábát alvás közben.

Így hát nyugodtan mondtam:

– Elnézést, a lába a karfámon van.

Nem jött válasz. – ismételtem meg hangosabban. – A nő kissé kinyitotta az egyik szemét, rám nézett, majd újra becsukta.

Egyáltalán nem mozdította a lábát. A szag egyre jobban érződött. A közelben állók elkezdték fintorgatni az orrukat és pillantásokat váltani. Egyre kellemetlenebb volt ott ülni. Néhány perccel később újra megfordultam.

– Kérlek, mozdítsd a lábad.

Ezúttal a nő egy nehéz sóhajt hallatott, mintha én zavarnám meg a nyugalmát.

– Fáradt vagyok – motyogta ingerülten. – Túl fogod élni.

Aztán újra lehunyta a szemét.

Nem akartam vitát kezdeni. A nap már így is túl nehéz volt ahhoz.

Így hát még néhány percig csendben ültem.

De a nő egyértelműen eldöntötte, hogy ha senki sem állítja meg, akkor azt csinálhat tovább, amit akar.

Egy idő után nemcsak hogy nem volt hajlandó megmozdítani a lábát, de még kényelmesebbre helyezte magát, teljesen átvéve a karfámat.

Körülnéztem. Több utas már figyelte a jelenetet. Néhányan a fejüket rázták. Mások halkan mosolyogtak.

Nyilvánvaló volt, hogy mindenki pontosan tudta, ki viselkedett rosszul.

Ekkor támadt egy ötletem. Egyszerű, de nagyon hatásos. Egy módja annak, hogy megtanítsak neki egy leckét, amit biztosan nem fog elfelejteni. 😲A történet folytatását az első hozzászólásban találod.👇

Előhúztam egy üveg hideg vizet a táskából, amit munka után vettem.

Kinyitottam és ittam belőle pár kortyot.

Aztán óvatosan felemeltem az üveget tartó kezem, és úgy tettem, mintha a busz hirtelen meglódult volna, miközben befordult egy sarkon.

Néhány csepp hideg víz véletlenül pont a lábára esett.

A nő szinte kiugrott a székéből.

Tágra nyitotta a szemét, és gyorsan visszahúzta a lábát.

– Mit csinálsz?! – kiáltotta dühösen.

Nyugodtan néztem rá.

– Bocsánat, a busz megrándult.

Épp mondani akart még valamit, amikor egy velünk szemben ülő utas hirtelen megszólalt:

– Legalább most már végre lekerült a lábad valaki más üléséről.

Közvetlenül ezután valaki mögöttünk elkezdett nevetni.

Aztán csatlakozott még egy személy.

 

Másodperceken belül az utasok fele nyilvánvaló rosszallóan nézett a nőre.

Egy idős férfi az ablaknál megrázta a fejét, és hozzátette:

– A fiatalember udvariasan háromszor kérte meg, hogy mozdítsd a lábad.

A nő körülnézett, és látta, hogy senki sincs az oldalán.

Gyorsan visszahúzta a cipőjét, az ablak felé fordult, és egy szót sem szólt többet.

Az út további részében a lábai pontosan ott maradtak, ahol lenniük kellett.

És végre ellazulhattam, és békében kinézhettem az ablakon.

Néha az emberek nem értik az egyszerű kéréseket.

De abban a pillanatban, hogy egy egész busz figyelmének középpontjába kerülnek, a jó modoruk hirtelen maguktól visszatérnek.

Az út hátralévő része meglepően békésen, szinte bajtársias hangulatban telt. A korábbi feszültség, ami szinte fojtogató volt a levegőben, egy csapásra elillant. A busz motorjának egyenletes zümmögése most már nem egy idegesítő háttérzaj, hanem megnyugtató dallam volt. A mellettem álló fiatal lány, aki korábban az orrát húzta a kellemetlen szagtól, halványan rám mosolygott, mintha csak egy titkos szövetséget kötöttünk volna. Az emberek, akik azelőtt a telefonjukba mélyedtek, most összenéztek, és a tekintetükben egyfajta néma egyetértés csillant meg.

Néhány megállóval később a busz a belváros egyik forgalmasabb csomópontjához ért. A mögöttem ülő nő hirtelen, szinte pánikszerűen felpattant. Nem nézett senkire, az arcát elfordította, a tekintetét pedig a padlóra szegezte. Kapkodva összeszedte a holmiját, és miközben a kijárat felé furakodott, véletlenül nekiment egy másik utasnak, de még csak elnézést sem kért. Amikor a busz ajtaja kinyílt, szinte kimenekült a járműből, és gyors, szégyenkezős léptekkel pillanatok alatt eltűnt a hömpölygő esti tömegben.

Amint leszállt, egy kollektív, megkönnyebbült sóhaj suhant végig az utastéren. Az idős úr, aki korábban a védelmemre kelt, kissé előrehajolt az ülésén, megigazította a kalapját, és csendesen, de határozottan megszólalt: – Jól csinálta, fiatalember. Manapság az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a világ csak körülöttük forog. Ha senki sem húzza meg a határokat, lassan teljesen a fejünkre nőnek az ilyen alakok.