A 318-as fülke hátul volt.

Az alkalmazott szervizkulccsal nyitotta ki. Az ajtó nyikorgott.

Belül csak egy hosszú, keskeny faláda volt, szürke szövetbe burkolva és zsineggel átkötve.

Ana úgy vitte, mintha élőlény lenne.

Nem ott nyitotta ki. Fogott egy taxit, és elment a lakásába. Duplán bezárta. Letette a dobozt az asztalra, és remegő ujjakkal kioldotta a zsinórt. Levette a terítőt, és egy antik vallásos képet talált: egy fára festett Szűzanyát, sötétített ezüst kerettel és finom repedésekkel, mint a kiszáradt erek.

Anna felismerte.

Carlos hetekkel a halála előtt megmutatta neki a darab fényképét. Azt mondta, hogy ez az egyik legértékesebb darab, ami valaha a műhelybe került. A tűz után a tulajdonos biztosította, hogy a fénykép megsemmisült a raktárban történt tűzben.

De ott volt.

A kép alatt egy fehér boríték volt.

Anna nyitotta ki.

A dalszövegeket Carlos szerezte.

„Anita, ha ezt olvasod, az azért van, mert nem tudtam visszajönni. Bocsáss meg. Ne add el a lakást. Larisa nyomást fog gyakorolni rád. Ne higgy neki. Keresd a kártyás férfit. Ő tudja, mit találtam. És ha igazán szerettél, ne hagyd, hogy velem együtt temessék el az igazságot.”

Ana elolvasta az üzenetet egyszer. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer. Egyszerre csak könnyek törtek elő, hevesen, forrón, hónapokig tartó aszály után. Nem csak Carlosért sírt. Azért sírt, mert valami felébredt benne.

A borítékban egy egyszerű kártya is volt: Sebastián Aguirre, a szakrális művészet becsüse. Egy coyoacáni cím. Egy telefonszám. És három régi fénykép Ana saját lakásáról, még a születése előtt készültek. Rajtuk volt a régi műterem, a beépített szekrények, és egy asztalon több vallásos kép, hasonló ahhoz, amelyet Carlos elrejtett.

Ana nem hívta Larisát. Nem hívta a rendőrséget. Még nem. Tudta, hogy ha egy dobozzal és egy üzenettel érkezik, amelyben az áll, hogy halott férje nyomokat hagyott neki, úgy fognak ránézni, mint egy megtört özvegyre, aki nem tudja elfogadni a valóságot. Először is meg kellett értenie a helyzetet.

Másnap Coyoacánba ment.

Don Sebastián egy régi házban lakott, amelyet bugenvilleák díszítettek, és régi papírok illata terjengett. Sovány férfi volt, szép szemüveggel és óvatos kezekkel. Amikor Ana az asztalára tette a képet, kesztyűt húzott, közelebb húzott egy lámpát, és percekig hallgatott.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte végül.

– A férjem elrejtette, mielőtt meghalt. Azt mondták, hogy leégett.

Don Sebastián mély lélegzetet vett.

– Aztán hazudtak neki.

Ana a lábához szorította a táskát.

-Mi az?

– Egy darab az Iturriaga-gyűjteményből. Don Mario Souza Iturriaga szakrális művészet gyűjtője volt. Sok éven át abban a lakásban élt, ahol most Ön lakik. Halála után gyűjteményének egy része eltűnt. A legfontosabbak nemcsak maguk a darabok voltak, hanem a dokumentumok is: leltárok, levelek, fényképek, származási feljegyzések. Ezen dokumentumok nélkül bármilyen antik kép eladható történet nélküli tárgyként. Ezekkel a dokumentumokkal örökséggé, emlékké, bizonyítékká válik.

Anának fázott.

– Carlos talált valamit a lakásunkban.

„Több mint egy éve meglátogatott” – mondta Don Sebastián. „Fotókat hozott dokumentumokról, amiket egy szekrény mögé rejtett. Először izgatott volt. Aztán idegesen tért vissza. Kért tőlem egy névjegykártyát, és azt mondta: »Ha bármi történik velem, Anának tudnia kell, kit kell keresnie.«”

Ana befogta a száját.

– Gondolod, hogy megölték?

Don Sebastián nem válaszolt azonnal.

– Szerintem túl kényelmes lenne egy olyan tűz, ami egyszerre pusztít el bizonyítékokat, tárgyakat és egy tanút is.

Ez a mondat úgy kísérte Anát hazafelé menet, mint egy árnyék, amely mellette ül a metrón.

A következő héten Ana azt tette, amihez a legjobban értett: rendszerezte az információkat. Könyvtárosként hozzászokott a dátumokhoz, nevekhez, dossziékhoz és kereszthivatkozásos jegyzetekhez. Átnézte Carlos jegyzetfüzeteit. Talált egy bejegyzést, ami korábban semmit sem jelentett számára: „Paulo N. Kérjen fordított bélyegzőt. Ne hívjon a műhelyből.”

Addig kutatott Carlos régi mobiltelefonjában, amíg meg nem találta a névjegyet: Paulo Negrón, Múzeum.

Egy padon találkoztak a Mexico Parkban. Paulo egy idősebb, sovány férfi volt, kopott dzsekit viselt, olyan tekintettel, mint aki évekig kerülte a beszélgetéseket.

„Carlos három nappal a tűz előtt hívott fel” – vallotta be. „Azt mondta, hogy ha bármi történne vele, ne a gyilkost keressem először, hanem azt, aki hasznot húzott a darabok megsemmisítéséből.”

— Mit jelent ez?

Paulo körülnézett, mielőtt válaszolt.

– Ha egy értékes darabot hivatalosan elégetettként tartanak nyilván, akkor azt el lehet adni az asztal alatt. Papíron már nem létezik. Senki sem tart rá igényt. Senki sem keresi.

Ana érezte, hogy düh gyűlik a torkában.

– Larisa benne volt?

Paulo lesütötte a tekintetét.

– Larisa volt az, aki bemutatta Carlost bizonyos ügyfeleknek. Először szívességek voltak: ellenőriztek egy dokumentumot, aláírtak egy jelentést, megváltoztattak egy személyleírást. Aztán nem tudott kijutni. Az aláírása hamisított dokumentumokon volt. Csapdába ejtették.

Ana abban a pillanatban gyűlölni akarta Carlost. Gyűlölni akarta, amiért nem bízott benne, amiért hazugságot hagyott örökségül, amiért gyenge volt. De emlékezett a kezére is, arra, ahogy gyengéden kimondta: „a feleségem”, a fáradtan hazatérő estéire, a bűntudatra, ami az elmúlt hetekben a szemében rejtőzött, amit Ana naivitásában nem tudott megfejteni.