„Mit csinálsz itt?” – kérdeztem.

Patricia ideges mosollyal jött ki a konyhából.

– Eljött meglátogatni a gyerekeket.

Hector fel sem kelt.

– Mi újság, sógorom?

Ez a szó undorított. Sógor. Mintha bármiféle bizalom lenne közte és köztem.

– Láttad őket. Most már elmehetsz.

Patricia a konyha felé húzott.

– Ne légy goromba. Ő a gyerekeim apja.

– Ő az az ember is, aki elhagyta őket.

– Sajnálja.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Patricia, az a fickó egy másik nővel ment el, és még egy liter tejért sem küldött pénzt.

– Az emberek tévednek, Andrés.

Hector visszajött másnap. És a rákövetkezőn is. És a rákövetkezőn is. Először csak délutánonként. Aztán vacsorára maradt. Később elkezdett a kanapén aludni, „mert már későre járt”. Hazaértem a munkából, és a tornacipőjét a bejáratnál, a kabátját egy széken találtam, a hangos hangja betöltötte a nappalimat. Megette az ételemet, használta az internetemet, sört ivott az unokaöcséim előtt, és arról beszélt, „mikor lesznek jobbak a dolgok”.

Egyik este szembeszálltam vele.

– Hector nem lakik itt – mondtam Patriciának. – Ennek véget kell vetni.

Lesütötte a tekintetét.

– Megpróbálunk visszatérni.

Úgy éreztem, mintha valaki bezárt volna bennem egy ajtót.

–Visszatér? Végül is?

– A gyerekeknek szükségük van az apjukra.

– A gyerekeknek stabilitásra van szükségük, nem egy férfira, aki kedvére jön-megy.

Patricia összeszorította a száját.

– Nem érted, mert nincsenek gyerekeid.

Ez a mondat jobban megbántott, mint vártam. Így akarta közölni velem, hogy az erőfeszítésem, az otthonom, a segítségem, mindenem kevesebbet ér, mert egyedül vagyok.

Azon a napon ki kellett volna rúgnom őket. Akkor és ott ki kellett volna cserélnem a zárakat. De az ember nem mindig erős, ha vér szerinti kapcsolatokról van szó. Néha a család pontosan tudja, hol kell nyomni, hogy bűntudatot keltsen benned.

Az incidens hetében a főnököm San Luis Potosíba küldött, hogy felügyeljek egy építési projektet. Fontos projekt volt, egyike azoknak, amelyek új kapukat nyithattak meg előttem a cégen belül. Hétfőn kora reggel indultam el, és csütörtök délután kellett volna visszaérnem.

Vasárnap, mielőtt elmentem, ezt mondtam Patriciának:

„Három napig nem leszek itt. Tisztelned kell a házamat. És Hector nem marad itt.”

Túl gyorsan rám mosolygott.

– Természetesen, Andrés. Ne aggódj.

Az a mosoly biztosan figyelmeztetett valamire. Nem érte el a szemét.

Kimerítő volt az út. Megbeszélések, tervrajzok, beszállítók, késések, hívások. Keveset aludtam, rosszul ettem, de a projekt haladt előre. Csütörtökön nekivágtam a visszaútnak. Fáradt voltam, vágytam egy zuhanyra, kávéfőzésre, és arra, hogy a saját ágyamban aludhassak. Az én ágyamban. Abban, amelyet az első nagy bónuszomból vettem. Egy tömörfa ágy, elegáns fejtámlával, drága matraccal, olyan lepedővel, amit magam választottam, mert évekig kölcsönkapott ágyakban aludtam, és úgy akartam pihenni, mint aki végre kiérdemelte a nyugalmát.

Amikor az utcámba értem, valami a torkomban szúródott.

Kint volt az ágyam.

Nem csak a matrac. Minden. A fakeret, a fejtámla, az éjjeliszekrények, még a lámpám is. Mind a padon hevert, a ruháimmal teli dobozok mellett. Mintha egy idegen kiürítette volna a hálószobámat, és úgy döntött volna, hogy a holmijaimnak már nincs ott a helyük.

Kiszálltam az autóból anélkül, hogy rendesen becsuktam volna az ajtót. Egy szomszédasszony rám nézett az ablakából, majd szomorúan elkapta a tekintetét.

Bementem a házba. Az ajtó nyitva volt.

„Mi a fene folyik itt?” – kiáltottam.

Zajt hallottam a hálószobámban. Végigmentem a folyosón, és Hectort találtam bent, aki egy kisebb, olcsóbb franciaágyat pakolt össze egy paplannal, ami nem az enyém volt. Egy csavarhúzót tartott a kezében, és nyugodt, szinte gúnyos arckifejezést sugárzott.

– Andrés – mondta –. Korán érkeztél.

Éreztem, ahogy a vér a fejembe száguld.

– Mit csinálsz a hálószobámban? Miért van az utcán az ágyam?

Hector otthagyta a csavarhúzót az asztalon.

– Figyelj, ne aggódj. Patríciával újra együtt vagyunk. Újra család vagyunk. Szóval hivatalosan is ideköltözöm.

Mozdulatlanul maradtam.

– Mit mondtál?

„A hálószobába kell mennünk. Egy pár vagyunk. A gyerekeknek látniuk kell minket együtt. Használhatod a kisebb szobát vagy a kanapét. Végül is egyedül vagy.”

Egy pillanatra azt hittem, viccel. De az arca nem vicces volt, hanem szemtelen.

– Kivitted az ágyamat a házamból.

– Sok helyet foglalt el az ágyad.

Patricia megjelent mögötte. Kezét összekulcsolta, mintha imádkozni készülne.

– Andrés, kérlek, hadd magyarázzam el.

– Magyarázd el nekem, miért telepedtek le ez a paraziták a szobámban.

Hector egy lépést tett felém.

– Vigyázz a szavaidra!

Egyenesen a szemébe néztem.

– Vigyázz a kezedre a házamban!

Patrícia közbelépett.

– Ne csináljuk ezt a gyerekek előtt.

—Hol vannak?

– Camila egyik barátjánál. Később visszajönnek.

Rövid megkönnyebbülést éreztem, tudván, hogy nem azt a jelenetet nézik. Aztán visszatért a düh.

– Patricia, ennek ma vége. Hector elmegy.

Az arckifejezése megváltozott. Már nem bűntudat volt benne. Hidegség.

– Nem, Andrés. Neked kellene elmenned.

Olyan nehéz csend lett, hogy a konyhából hallani lehetett a hűtőszekrény zúgását.

-Bocsánat?

„Ez a ház túl nagy egy embernek” – mondta. „Négyen vagyunk. A gyerekeimnek stabilitásra van szükségük. Van pénzed, van munkád, bérelhetsz máshol is.”