Délben érkeztünk Atlixcóba. A nagyapám kijött a vasalt fehér ingében és a régi kalapjában. Soványabbnak tűnt. Túl soványnak. Szorosan megölelt.

– Fiam, milyen öröm téged látni!

– Ma ebédre hívlak, nagyapa.

– Ne költs rám pénzt.

– Egész életedben rám áldoztad. Ma én jövök.

Elmentünk a folyóparti étterembe. Nagyapám mesélt a korábbi diákjairól, a városokról, ahol tanított, arról, hogy egyes gyerekek reggeli nélkül érkeznek, és ő a saját pénzéből veszi nekik az édes kenyeret. A szüleim alig szólaltak meg. Sofia úgy tett, mintha a mobilját nézegetné. Azt gondoltam, talán kellemetlenül érzik magukat az ajándék miatt, amit nagyapámnak hoztam. Fogalmam sem volt, hogy egy bombán ülnek.

Desszert után a nagyapám megfogta a kezem.

– Köszönöm az ötszáz pesót, fiam.

És itt kezdődött minden.

„Mi történt a többi kilencezerötszázzal?” – kérdeztem, apámra nézve.

Leült a székre.

– Leonardo, te ezt nem érted.

– Magyarázd el nekem.

Anyám közbelépett.

„A nagyapádnak nem kellett egyszerre ennyi pénz. Idősebb. Az idős emberek néha nem tudják, hogyan bánjanak a pénzükkel.”

A nagyapám úgy pislogott, mintha megütötték volna.

– Mit mondtál, Klára?

Lehalkította a hangját.

– Don Ernesto, nem mondtam rosszul.

– Igen, rosszul mondtad – felelte.

Apám megpróbálta átvenni az irányítást.

– Ötszázat adtunk neki. Úgy gondoltuk, hogy egyelőre elég. A többit sürgős dolgokra fordítottuk.

„Sürgős?” – kérdeztem. „Sürgős volt a strand? Sürgős volt az étterem? Sürgős volt Sofia táskája?”

Sofia műkönnyekkel a szemébe nézett.

– Nem tudtam, hogy nagyapának szól.

– Ne sértegess – mondtam neki. – Itt voltál, amikor átadtam a borítékot. Ugyanazt hallottad, amit ők.

Nagyapám felállt. Remegő kezekkel beszélt, de határozott hangon beszélt.

– Raúl, te loptál tőlem?

Apám elsápadt.

– Apa, az nem lopás volt. Családi döntés volt.

– Család? – csapott a tenyerével az asztalra a nagyapám. – Családként úgy döntöttetek, hogy elfogadtok pénzt egy beteg öregembertől?

Többen megfordultak. Egy pincér közeledett, de megállt, amikor meglátta nagyapám arcát.

„Évekig” – folytatta – „adtam neked pénzt. Eladtam a nagy házamat, hogy ne legyél hajléktalan. Fizettem Leonardo iskoláját, mert te nem tudtad. Vettem neked élelmiszert, cipőt, gyógyszert, iskolai felszerelést. Soha nem kértem, hogy fizesd vissza. És most, hogy először van szükségem segítségre, adsz nekem ötszázat, a többit pedig elköltöd?”

Anyám sírni kezdett.

– Nem voltak rossz szándékaink.

„A rossz szándék nyilvánvaló a veracruzi fotókon” – mondtam. „Az új ruhákon is látszik. Sofia pénztárcáján is látszik. Abban is látszik, hogy a nagyapámat abban a hitben hagyták, hogy csak egy fillért küldtem neki.”

A nagyapám rám nézett, és ez a pillantás jobban fájt, mint bármilyen sikoly.

„Azt hittem, fiam…” – elcsuklott a hangja –, „hogy talán nagyon elfoglalt vagy, talán már nem tudsz segíteni. Rosszul éreztem magam, hogy újra felhívtalak. Bűntudatom volt, hogy többre volt szükségem.”

Úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

A szüleim nemcsak a pénzt lopták el tőle. Ellopták a lelki békéjét. Ellopták a méltóságát. Azt a gondolatot ültették el a szívében, hogy az unokája, akit ő nevelt fel, elfelejtette őt.

Felálltam.

–Vége van.

Apám összevonta a szemöldökét.

– Minek vége?

–A pénzem. A lakbér. Az étel. A kaució. Minden.

Anyám hirtelen abbahagyta a sírást.

– Ezt nem tehetitek velünk.

-Ha tudok.

– Mi vagyunk a szüleid.

– És ő a nagyapám – mondtam, Don Ernestóra mutatva. – Az az ember, aki többet tett értem, mint bármelyikőtök valaha. Fedél adtatok a fejem fölé, mert ő fizetett érte. Ételt adtatok, mert ő küldött pénzt. Oktatást adtatok nekem, mert ő elköltötte a megtakarításait. És most, hogy én is adhattam volna neki valamit vissza, elloptátok.

Zsófia zokogott.

– És mi az én hibám?

– Huszonhat éves vagy, Sofia. Soha nem dolgoztál igazi munkát. Mindenkin éltél. Először a nagyapádon, aztán rajtam. Ennek is vége.

– Kegyetlen vagy – mondta anyám.

Fél szívvel nevettem.

– Kegyetlenség elvenni a gyógyszert egy idős embertől, hogy elmenjünk a strandra.

Apám ököllel az asztalra csapott.

– Nem fogsz itt megalázni minket!

Nagyapám kiegyenesedett. Abban a pillanatban már nem egy fáradt öregembernek tűnt, hanem annak a tanárnak, aki évtizedekig rendet teremtett a gyerekekkel teli tantermekben.

„Te aláztad meg magad, Raúl. Én tanítottam meg dolgozni. Én tanítottam meg arra, hogy ne vedd el, ami nem a tiéd. Én tanítottam meg tisztelni az idősebbeket. Mindenben kudarcot vallottál.”

-Apu…

– Ne szólíts apának. Aki lop az apjától, elveszíti a jogát, hogy ezt a szót kimondja.

Apám szóhoz sem jutott.

Kivettem egy kis pénzt, kifizettem a teljes számlát, és hagytam borravalót. Aztán kisegítettem a nagyapámat az étteremből. A szüleim megpróbáltak követni minket.

– Leonardo, várj – mondta anyám –, beszéljünk otthon.

– Nincs miről beszélni.

– És hogyan fogunk visszajutni?

– Akárhogy is tehetik.

Anyám kinyitotta a szemét.

– Itt hagysz minket?

–Ötszáz pesóval hagytad a nagyapámat.

Besegítettem a nagyapámat a kocsiba, és elhajtottam a parkolóba, ahol a vontató állt. Még mindig remegett, már nem a dühtől, hanem a szomorúságtól.

– Nem kellett volna értem harcolnod, fiam – mormolta.

– Hamarabb kellett volna megtennem.