Megtiltotta, hogy elmenjek apa évfordulójára… és aztán megtudta, ki fizette az ajándékot.
A mostohaanyám hét órával azelőtt megtiltotta, hogy apámmal együtt részt vegyek a házassági évfordulóján, mielőtt átadtam volna az ajándékot, amit a sajátjaként vettem.
„Ernesto ma az igazi családjával akar lenni. Ne gyere Valle de Bravóba.”
A tükör előtt olvastam az üzenetet, az egyik fülbevalót a fülemben, a másikat a kezemben tartva.
Néhány másodpercig azt hittem, félreértettem.
Harminchárom évig voltam Ernesto Mendoza lánya. Együtt éltük túl anyám halálát, a munka nélküli hónapokat, és azt a házat, ahol néha quesadillákat ettünk vacsorára, mert mást nem engedhettünk meg magunknak.
De Beatriz szerint aznap reggel már nem tartozott a családjához.
Felhívtam őt.
– Apám kért meg, hogy ezt mondd el nekem?
– Ne bonyolítsd a dolgokat, Daniela. Ma van az évfordulónk.
– Engem is meghívott.
–Kötelességből. Jobban ismerem őt bárki másnál.
Megnyomtam a telefont.
– Úton van egy fontos ajándék. Megvettem.
–És apád imádni fogja. Már gondoskodtam róla, hogy minden tökéletesen menjen.
– Nem adhatod elő a sajátodként.
Beatriz halkan felnevetett.
– Ne beszélj sokat. Maradj otthon, és hagyd, hogy békés napunk legyen.
Letette a telefont.
Amit nem tudtam, az az volt, hogy a kék Jeep még mindig a nevemre volt regisztrálva, én biztosítottam, és egy olyan peronon volt, amelynek úti célját telefonhívással meg lehetett változtatni.
Apám úgy ismerte a motorokat, mint mások a gyermekeik hangját.
Amikor hétéves voltam, felmásztam egy üdítősládára, hogy bekukkantsak az 1983-as Jeep CJ7 motorházteteje alá.
Sötétkék volt, homokszínű ülésekkel, és akkora zajt csapott indításkor, hogy a szomszédunk becsukta az ablakot.
„Ez a legrondább autó az utcán” – mondta neki.
Mindig nevetett.
– Ezért senki sem akarja ellopni.
A szombaton kávé, zsír és frissen vásárolt tortilla illata terjengett. Anyukám kijött a teraszra a reggelivel, és úgy tett, mintha bosszús lenne, amikor ránk zúzódott a reggeli.
Miután meghalt, amikor tizenöt éves voltam, továbbra is ott találkoztunk.
Néha egy órát is eltelt szó nélkül.
Ő egy alkatrészt vizsgált. Én szerszámokat tisztítottam. Így tartottuk egymás társaságát, amikor még nem tudtuk, mitévők legyünk a hiányzókkal.
A dzsip eltűnt azon a nyáron, amikor felvettek az egyetemre.
– Eladtam – magyarázta apa –. Valami praktikusabbra volt szükségem.
Hittem neki.
Túl elfoglalt voltam azzal, hogy elképzeljem a querétarói életemet ahhoz, hogy megálljak és belenézzek az övékébe.
Négy évvel később Maribel nagynéném egy étkezés közben megemlítette, hogy Ernesto eladta a dzsipet, hogy kifizesse a tandíjamat, a szobabérleti díjamat és az első félévi tananyagaimat.
Úgy mondta, mintha egy kedves részletre emlékezne.
Letettem a villát.
Apa folytatta az evést.
Később mosogatás közben találtam rá.
– Miért nem mondtad el nekem?
Megvonta a vállát.
– Mert aggódni fogsz.
– Ez volt a kedvenc autód.
Elzárta a csapot.
– És te voltál a kedvenc lányom.
– Én vagyok az egyetlen lányod.
– Nézd, milyen szerencsések voltunk!
Nevettem, de aznap éjjel sírva aludtam el.
Évekkel később, amikor mérnökként jól kerestem, úgy döntöttem, hogy visszaadok valamit ebből a boldogságból.
Nem sikerült visszaszereznem az eredeti járművet. Több tulajdonosa is volt már, és elvesztettem a nyomát.
De találtam egyet ugyanabból az évből Pueblában, megfelelő motorral és egy még restaurálható karosszériával.
Öt hónapba telt.
Átnéztem a régi fényképeket, kiválasztottam a festéket, megkerestem a megfelelő fogantyúkat, és vitatkoztam a kárpitossal, mert az ülések első árnyalata túl sötét volt.
Négyszáznyolcvanezer pesót költöttem a vásárlás és a munka között.
Ez a megtakarításaim jelentős részét tette ki. Nem vártam tapsot. Csak újra látni akartam apámat a volán mögött ülni.
A Beatrizzel kötött tizedik házassági évfordulójának megünneplése tökéletes pillanatnak tűnt.
Tévedtem ebben.
A mostohaanyám sosem kezdett nagy kitörésekkel.
Azzal kezdődött, hogy anélkül megváltoztatott egy vasárnapi ebédet, hogy szólt volna nekem. Aztán jöttek a hívások, amiket – szerinte – én nem tettem meg, és az ajándékok, amik a kártyám nélkül jelentek meg.
Amikor rákérdeztem, mindig volt értelmes magyarázata.
– Azt hittem, dolgozol.
– Apád fáradt volt.
„Elküldtem az üzenetet, de tudod, hogy van a telefon.”
Ha kitartó voltam, sóhajtott, és úgy nézett rám, mintha udvariatlan lenne a szomorúságom.
Apa nyugalmat kért.
– Mindkettő fontos számomra.
Hinni akartam, hogy ennyi elég volt.
Tavaly karácsonykor Querétaróból autóval mentem a tolucai házához. Ajándékokat és egy salátát vittem, ami kicsit kiömlött a csomagtartóban.
Lekapcsolt lámpákat találtam.
Áttették a vacsorát Beatriz nővérének házába.
Amikor apa másnap felhívott, nagyon megbántódott.
– Vártunk rád.
Elmagyaráztam neki, hogy senki sem figyelmeztetett.
Elhallgatott, majd így szólt:
– Nos, félreértés történt.
Ez a mondat véget vetett a beszélgetésnek.
Számomra semmi sem ért véget.
Ennek ellenére, amikor Beatriz felajánlotta, hogy koordinálja a Jeep kiszállítását, elfogadtam. Szükségem volt valakire a szállodában, aki megmondja, hová parkoljam a platót.
Elküldtem neki a foglalkozás menetrendjét és egy fotót a workshopról.
Több képet kért.
– A meglepetést megfelelően elő kell készíteni.
Összetévesztettem az érdeklődését azzal, hogy közelebb akar kerülni hozzá.
Az évforduló reggelén, a hívása után, kétszer is felhívtam apámat.
Nem válaszolt.
Írtam neki:
„Apa, beszélnem kell veled, mielőtt elmegyek. Fontos.”
