Készen álltam a házasságra, és akkor, negyven perccel az esküvő előtt hallottam, mit mond.
Negyven perccel az esküvője előtt Renata Salazar rájött, hogy a férfi, akinek az életét ígérte, már kiszámolta, mennyit fog érni a halála.
Egyedül volt a Hacienda Santa Lucía nászlakosztályában, Mexikóváros külvárosában. Kint egy kvartett hangolta a hangszereit; az ablakokon keresztül narancsvirág illata és 120 vendég moraja áradt be. Renata észrevett egy gyűrődést Sebastián Cárdenas kabátján, amely a ruhája mellett lógott, és elvitte a ruhadarabot a gőzhajóhoz.
A telefon kiesett a zsebéből, és felvillant a szőnyegen.
Karla üzenete így szólt: „Mondd meg neki még ma. Nem maradok tovább terhes és bujkálós.”
Renata érezte, ahogy a levegő kiürül a szobából. Mielőtt reagálhatott volna, bejött egy hívás. Amikor felvette a telefont, véletlenül megérintette a képernyőt. Nem szólt semmit. A vonal túlsó végén Sebastián hangját hallotta, tisztán és türelmetlenül, ahogy valakihez mellette beszél.
– Legyen meg az esküvő – mondta. – A nászút után, amikor a vagyonkezelői szerződés véglegesítve lesz, és a nevem össze lesz kötve a számláiddal, a házzal és minden mással, én elintézem Karla helyzetét. Renata olvasás nélkül aláír. Mindig ezt teszi, ha azt mondom neki, hogy a jövőnk érdekében van.
Egy férfi nevetése válaszolt valamivel, amit a lány nem egészen értett.
„Ráadásul” – folytatta Sebastián – „már kifizette a hitelkártyáimat, kifizette a ház előlegét, és garantálta a jelzáloghitelt. A házasság csak legalizálja azt, ami a gyakorlatban már az enyém.”
Renata letette a telefont. Nem sírt. Még nem.
34 évesen olyan portfóliókat kezelt, amelyekből egész vállalatokat lehetett volna fenntartani. Apja megtanította neki, hogy egyetlen szám is hazudhat, de egy sorozat mindig igazat mond. Hirtelen az elmúlt két év tárult elé: a 280 000 peso, amiből Sebastián adósságait kifizette, az előleg a Las Águilas-i házra, az aláírása kezesként egy kölcsönön, és az a 2400 peso díj egy várandós anyáknak szóló butikban. Sebastián azt mondta neki, hogy ez ajándék egy unokatestvérének.
Estebanra is emlékezett, a barátjára, aki öt évvel korábban elhagyta az oltárnál. A megaláztatás után azt hitte, Sebastiánt a nyugalma, a türelme és az miatt választotta, ahogyan soha nem sürgette. Most megértette, hogy valóban sürgette, csak olyan gyengédséggel, hogy a nyomást védelemnek hitte.
Amikor Marisol Ortega, a főiskola óta legjobb barátnője bejött, hogy segítsen neki a fátyollal, Renatát ott találta, egyik kezében a telefonnal, a másikban a kabáttal.
– Csukd be az ajtót – mondta Renata.
Marisol engedelmeskedett. Amikor meghallotta a telefon által a hívás során mentett részleges felvételt, elsápadt.
– Ki fogom rángatni innen.
– Nem. Ha most szembesítjük, megsemmisíti a bizonyítékokat. Hívd fel Tomást. Mondd meg neki, hogy jöjjön anélkül, hogy bárkinek szólna.
Tomás Salazar, Renata bátyja és szerződéses ügyvéd, 15 perccel később érkezett meg a szolgálati bejáraton keresztül. Meghallotta az üzenetet, megnézte a telefonját, és csak egyetlen kérdést tett fel neki:
– Aláírtál bármilyen dokumentumot apa vagyonkezelésével kapcsolatban?
– Márciusban. Sebastian azt mondta, hogy ez egy életbiztosítási frissítés.
A testvérek egymásra tekintete elég volt.
Marisol bejelentette a vendégeknek, hogy családi vészhelyzet miatt kénytelenek voltak elhalasztani a szertartást. Sebastián megjelent a folyosón, még mindig aggódó vőlegényi mosolyával az arcán.
– Mi a baj, drágám? Megoldhatjuk együtt.
Renata a szemébe nézett, és felfedezte, hogy a fájdalom lehet hideg is.
– Apám papírjaival van a baj. Két napra van szükségem.
Megpróbálta megölelni. A lány hagyta, mert szüksége volt rá, hogy biztonságban érezze magát.
Azon az estén a konyhaasztalnál Tomás kiterítette a Renata által aláírt dokumentumokat. A 18. oldalon, ismétlődő záradékok között elrejtve, a megállapodás módosítása állt. Sebastiánt másodlagos kedvezményezettként nevezték ki, aki automatikusan jogosulttá vált bizonyos vagyontárgyakra, amint a polgári házasságot bejegyezték. Az esküvő dátuma egybeesett a Renata apja által létrehozott védelem lejárta előtti utolsó nappal.
– Nem romantikus okokból választotta ezt a randit – mormolta.
„Ő választotta ezt a határidőt törvényes határidőként” – erősítette meg Tomás. „De az ünnepség elmaradt, és kérhetünk egy sürgősségi felfüggesztést, mielőtt megpróbálnának újra aláíratni.”
Míg Tomás a dokumentumot készítette, Marisol Karla Mendoza néven folytatta a munkát. Ingatlanügynökként dolgozott Sebastiánnal 26 hónapig. Kapcsolatuk hét hónappal az eljegyzésük előtt kezdődött. Karla egy Narvarte negyedbeli lakásban lakott, amelyet az Encino Real fizett, egy olyan cég, amelynek nem voltak alkalmazottai és látható tevékenysége sem volt. Az Encino Real jogi vagyonkezelője Beatriz Cárdenas, Sebastián édesanyja volt.
Beatriz elkísérte Renatát a ruha kiválasztásánál. A tortakóstolás alatt sírt, és azt mondta neki, hogy mindig is lánygyermeket szeretett volna. Ugyanakkor finanszírozta a gyermekét váró várandós nő rejtekhelyét is.
Hajnalban jött a legkegyetlenebb leleplezés. Encino Real szintén lefoglalt egy kétszintes házat Valle de Bravóban, és a garancia egy részét Renata által aláírt üzleti kölcsönből fedezték. Sebastián azt tervezte, hogy Karlát és a babát oda költözteti, Renata aláírását felhasználva fedezetként.
Renata berohant a fürdőszobába és hányni kezdett. Aztán leült a földre, egy törölközőt szorított a mellkasához, és addig sírt, amíg rekedt nem lett. Marisol leült mellé, anélkül, hogy kérte volna, hogy legyen erős. Tomás kint várt az ajtóban.
