A húgom húsz perccel életem legnagyobb fellépése előtt a térdére pattintotta a hegedűmet. Aztán a gardrób padlóján lévő törött fára mosolygott, és azt mondta: „Talán most megtanulod, hogy ne legyél önző.”

Három másodpercig nem kaptam levegőt.

A hegedű a nagyapámé volt. Ő tanította meg nekem az első skálát, amikor négyéves voltam, ő korrigálta a testtartásomat, nyolcévesen pedig rám hagyta a hangszert, amikor meghalt. Azon az estén a Sibelius utolsó tételét kellett volna eljátszanom a New York-i Metropolitan Ifjúsági Zenekarral adományozók, kritikusok és három konzervatóriumi igazgató előtt.

És a húgom, Vanessa, épp most tönkretette, mert nem voltam hajlandó odaadni neki az új ruhámat.

Magához szorította a smaragdzöld ruhát, és a szemét forgatta.

„Tele van a szekrényed ruhákkal, Claire.”

„Te is.”

„De ez jobban áll nekem.”

„Ma estére készült.”

Megkeményedett az arca.

Vanessa mindig is sértésnek tartotta a visszautasítást. A szüleink jól nevelték. Amikor a születésnapi ajándékaimat akarta, azt mondták, osszam meg. Amikor a hálószobámat akarta, azt mondták, idősebb vagyok, és fel kell áldoznom magam. Amikor kölcsönkért pénzt, és soha nem adta vissza, anya kicsinyesnek nevezett, amiért megemlítettem.

De a hegedű?

Ez más volt.

Vanessa két ujjával felemelte az egyik törött felét.

„Gondolom, most nem lépsz fel.”

Anyám mögötte állt az ajtóban.

A széttört hangszerre nézett.

Aztán rám.

És sóhajtott.

„Claire, ne csinálj jelenetet. Vanessa elvesztette a türelmét. Tudod, mennyire érzelgős tud lenni.”

Mereven bámultam.

„Tönkretett egy nyolcvanezer dollárt érő hegedűt.”

Vanessa nevetett.

„Kérlek. Nagyapa régi holmija?”

Nem szóltam semmit.

Ez volt az első hibájuk.

A második feltételezésük az volt, hogy a hegedű az egyetlen módja annak, hogy színpadra lépjek.

Rezgett a telefonom.

Üzenet Adrian Cole mestertől.

Öt perc. Készen állsz?

Vanessa keresztbe fonta a karját.

– Mondd meg neki, hogy beteg vagy.

Óvatosan beletettem a törött darabokat a bársonytokba.

Aztán felálltam.

Anya összevonta a szemöldökét.

„Hová mész?”

„Fellépni.”

Vanessa mosolya eltűnt.

„Mivel?”

Ránéztem.

Egész este először mosolyogtam.

„A hangszer, aminek a létezéséről nem is tudtál.”

Két évvel korábban, miután megnyertem egy nemzetközi kamarazenei versenyt Bécsben, Eleanor Hayes, milliárdos művészeti mecénás és a zenekari alapítvány elnöke csendben felajánlott nekem egy magánszponzorációt.

Kölcsönadott nekem egy 1718-as Stradivarit a nagyobb fellépésekre.

Közel kilencmillió dollárt ér.

Biztonsági őrség alatt, a színfalak mögött tárolták.

Vanessa arca megváltozott.

De gyorsan felépült.

„Mindegy. A ruha nélkül is nevetségesen nézel ki.”

Elsétáltam mellette.

„Tartsd meg.”

A mosolya visszatért.

Azt hitte, nyert valamit.

Fogalma sem volt, hogy az egész jövőjét a ruhámmal cserélte el.

2. RÉSZ

A Stradivari már fehér fények alatt várt, amikor beléptem a biztosított hangszerszobába.

Maestro Cole egy pillantást vetett az arcomra.

“Mi történt?”

„Tönkrement a hegedűm.”

Szeme kiélesedett.

“Baleset?”

“Nem.”

Ez az egyetlen szó megváltoztatta a szobát.

Eleanor Hayes állt mellette, ősz hajú, elegáns, fekete estélyi kosztümöt viselt, és olyan nő arckifejezésével, aki hozzászokott, hogy a tárgyalótermek elcsendesednek, amikor belép.

„Ki?” – kérdezte.

„A húgom.”

Együttérzésre számítottam.

Eleanor ehelyett azt kérdezte: „Engedélyezték neki, hogy a színfalak mögött jelenjen meg?”

Ekkor eszembe jutott valami, amit Vanessa nem tudott.

Az öltöző folyosóján biztonsági kamerák voltak.

Nagyfelbontású kamerák.

Hat hónappal korábban telepítették, miután ellopták egy zenész húzóvonóját.

– Meghívtam a családomat – mondtam. – De nem a korlátozott tárolási területekre.

Eleanor a biztonsági igazgatójára nézett.

„Őrizz meg mindent.”

Tapsot hallottam az előadóteremből.

Hét perc van hátra a belépésemig.

Vanessa a folyosó végén jelent meg, a smaragdzöld ruhámban.

A ruhám.

Úgy sétált felénk, mintha az övé lenne az egész épület.

„Ó, Claire, tessék. Anya azt mondja, fotókat kellene készítenünk, mielőtt szégyellni fogod magad.”

Aztán meglátta Eleanort.

Az egész személyisége megváltozott.

Vanessa úgy ismerte fel a hatalmas embereket, ahogy a cápák a vért.

„Jaj, istenem! Ms. Hayes?”

Eleanor hűvösen bólintott.

Vanessa azonnal kinyújtotta a kezét.

„Vanessa Miller vagyok. A Velle Fashion alapítója.”

Majdnem felnevettem.

A Velle Fashion Vanessa küszködő online luxusmárkája volt.

Hónapok óta azzal hencegett, hogy hamarosan egy jelentős befektetőt szerez magának. Mindenkinek elmondta, hogy egy New York-i befektetőcsoport egy kétmillió dolláros üzletet fontolgat.

Amit Vanessa nem tudott, az az volt, hogy a befektető csoport a Meridian Ventures volt.

A Meridian Ventures pedig Eleanor Hayes tulajdonában volt.

Eleanor rápillantott Vanessa ruhájára.

„Velle Divat?”

– Igen – sugárzott Vanessa. – Éppen a Meridiannal folytatjuk a befektetés végső felülvizsgálatát.

„Tudom.”

Vanessa pislogott.

Eleanor folytatta: „Én vezetem a Meridiant.”

A húgom arcából kifutott a vér.

Abban a pillanatban láttam, hogy megértette.

De még mindig nem értette eleget.

– Ms. Hayes – mondta gyorsan Vanessa –, bármit is mondott önnek Claire…

„Semmit sem mondtam neki rólad.”

Eleanor felém fordult.

„Hat perced van.”

Felemeltem a Stradivarit.

Vanessa megragadta a csuklómat.

– Claire, várj!

Lenéztem a kezére, amíg el nem engedett.

Hirtelen már nem volt önelégült.

– Mit fogsz mondani? – suttogta.

„Miről?”

„Tudod mit?”

Közelebb hajoltam.

„Arra gondol, hogy szándékosan megsemmisítettél biztosított vagyontárgyakat egy tiltott területen, miközben a céged etikai és jellembeli felülvizsgálaton esik át?”

Kinyílt a szája.

A befektetési cégek többet tettek, mint pusztán táblázatokat tanulmányoztak.

Meridian megállapodása erkölcsi záradékot is tartalmazott, mivel Vanessa továbbra is a márka nyilvános arca marad.