1. RÉSZ

–Ötvenedik születésnapomra egy száznyolcvanezer peso értékű táskát szeretnék. És azt akarom, hogy te fizesd ki.

Ez volt az első dolog, amit Beatriz Cárdenas mondott egy kedden reggel nyolckor, anélkül, hogy köszönt volna, amint Lucía kinyitotta lakása ajtaját a Narvarte negyedben.

A nő magassarkúban lépett be, letette a táskáját az asztalra, és megnyitott egy fényképet a mobiltelefonján, amelyen egy elefántcsont színű, arany szerelékekkel díszített olasz táska volt.

– Limitált kiadás – tette hozzá, mintha tortillákról beszélne ebédre. – Egy hónap múlva lesz a buli, és nem fogok akármivel megjelenni.

Lucía némán nézett rá. Ő és a férje, Diego hét hónapja takarékoskodtak, hogy kicseréljék a villanyvezetékeket, és megjavítsák a fürdőszoba padlójának egy részét már megemelő szivárgást. Gyakorlatilag száznyolcvanezer peso volt minden, amit megspóroltak.

– Nem költhetjük el azt a pénzt – felelte Lucia. – Vannak más prioritásaink.

Beatriz felemelte az állát.

„Más prioritások? Én neveltem fel Diegót. A legszebb éveimet ennek a családnak szenteltem. Az apja fogja fizetni a csarnokot, te pedig nekem adod az ajándékot. Ez a legkevesebb, amit tehetek.”

– A minimum?

– Igen. Különben is, hálásnak kellene lenned, hogy egy művelt családba kerültél. Nem akárki veszi feleségül egy professzor fiát.

Beatriz évtizedek óta azt mondogatta, hogy „feláldozta a karrierjét a családjáért”, pedig soha nem volt stabil állása. Férje, Ernesto, aki történelemprofesszor volt, mindent fizetett; amikor Diego mérnökként kezdett dolgozni, elkezdett tőle pénzt kérni.

Azon az estén, vacsora után Lucía megmutatta Diegónak a fényképet.

– Édesanyád eljött, hogy beszedi a gyermeki szeretetdíjamat.

Diego kinyitotta a szemét.

– Száznyolcvanezer?

– És azt várod, hogy a megtakarításainkból vegyük ki őket.

Átfuttatta a kezét a haján.

– Adhatnánk neki valami olcsóbbat.

– Diego, hónapok óta minden fillért figyelünk. Nem fogjuk elhalasztani a házvásárlást csak azért, mert anyukád mutogatni akar egy kézitáskát.

Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a telefon.

Beatrice volt az.

Diego bekapcsolta a kihangosítót.

– Fiam, remélem, Lucia már rendesen elmagyarázta neked. Nem akarom, hogy később azt mondd, hogy mást értél meg.

– Anya, nem fogunk száznyolcvanezer pesót költeni egy táskára.

Csend lett.

Aztán elkezdődött a dráma.

Beatriz addig beszélt az áldozatokról és az elvesztegetett lehetőségekről, amíg végül zokogásban nem tört ki.

Lúcia ezt nem bírta elviselni.

– Beatriz asszony, pontosan melyik pályáról mondott le?

A hang azonnal megváltozott.

–Ez tiszteletlen! Diego, hagyod, hogy a feleséged így beszéljen velem?

Diego Luciára nézett. Aztán a fürdőszoba falán már felfelé szálló nedvességre pillantott.

És most először remegés nélkül válaszolt.

– Lucíának igaza van. Nem lesz táska.

Letette a telefont.

Másnap Lucía elment, hogy átadjon néhány dokumentumot Ernestónak az egyetemre. Ott találta, amint olyan magabiztossággal tartott órát, amilyet otthon soha nem látott tőle. De amint kilépett a folyosóra, és Lucía megemlítette Beatrizt, a férfi válla megereszkedett.

– Egész éjjel nem aludt – vallotta be. – Azt akarja, hogy én vegyem meg a táskát, te pedig add oda neki, hogy úgy nézzen ki, mintha Diego ajándéka lenne.

– És tervezed-e megtenni?

– Nincs hová fordulnom. A buli már felemésztette a megtakarításaimat.

Lucia rámeredt.

– Don Ernesto, ön itt köztiszteletben álló ember. Úgy tűnik, a házadban még a lélegzéshez is engedélyt kell kérnie.

Szomorúan elmosolyodott.

– Ezen a ponton, ha megpróbálok elszakadni, az tönkreteszi az életemet.

Lucía hallgatott, és elővette a mobiltelefonját.

– Talán még nem késő valakinek új életet kezdenie.

Még aznap délután megnyitott egy állásajánlatokat tartalmazó oldalt.

És Lucia még mindig nem tudta elhinni, mi fog történni…

2. RÉSZ

A következő három hétben Beatriz a születésnapját katonai hadjárattá változtatta.

Szinte minden nap felhívtam Diegót.

– Már félretetted a táskát?

– Anya, ez meglepetés lesz.

– Elefántcsont színű?

– Mondtuk, hogy meglepetés lesz.

Lucía megkérte Diegót, hogy ne vitatkozzon tovább. Minél kevesebbet tud Beatriz, annál jobb.

Mindeközben valami egészen mást készített.

Először az édesapjával, Joaquínnal, egy mexikóvárosi kis karbantartó cég tulajdonosával beszélt. Építőipari munkásként kezdte pályafutását, és ki nem állhatta azokat az embereket, akik azzal dicsekedtek, hogy mások „áldozatából” élnek.

Amikor Lucía mindent elmesélt neki, Joaquín hangosan felnevetett.

„Száznyolcvanezer egy táskáért? Annak a hölgynek nem olasz bőr kell. Fizetés kell neki.”

Lucía talált egy igazi állásajánlatot egy étteremláncnál: takarítónő, havi tizenkétezer-ötszáz peso kezdőfizetés, juttatások, étkezés és előmeneteli lehetőség. Vastag papírra nyomtatta, és elegáns keretbe tette.

Aztán egy hatalmas, aranymasnival ellátott dobozba tette a keretet.

Amikor Diego meglátta az ajándékot, elsápadt.

– Lucía… anyukám meg akar majd ölni minket.

– Nem. Rá fogsz jönni, hogy a gazdasági függetlenség is mindennel együtt jár.

A bulit egy coyoacáni rendezvényteremben tartották, amelyet fehér virágok, gyertyák és egy esküvőre illő desszertes asztal díszített. Beatriz fukszia ruhát viselt, és úgy üdvözölte a vendégeket, mint egy híresség.

A fél világnak azt mondta, hogy a fia és a menye „valami importáltat” fognak neki adni.

Ernesto mellette ült, némán, egy pohár ásványvízzel a kezében.

Az ajándékok a vacsora után megérkeztek.

Amikor Lucía megjelent a nagy dobozzal, Beatriz barátai közül többen is elővették a mobiltelefonjukat.

– Ó, itt van – mondta az egyik. – Biztosan a táska.