1. RÉSZ

– Ha apám nem rúg ki holnap, gondoskodom róla, hogy soha többé ne dolgozz egy jó hírű cégnél.

Ez volt az első dolog, amit Renata Salgado mondott nekem, miután tizenöt percet várakoztattam vele a mexikóvárosi nemzetközi repülőtéren.

Daniel Reyes vagyok, harminckét éves, és hat éve dolgoztam egy fővárosi importőr cégnél. Értékesítési asszisztensként kezdtem, és a végtelen napok, a nehéz ügyfelek és az utolsó pillanatban kötött szerződések során értékesítési vezetővé léptem elő.

Azon a délutánon az igazgatóm, Arturo Salgado, behívott az irodájába.

– A sofőr rosszul lett. Renata Madridból tér vissza. Vedd fel a 2-es terminálnál.

Emlékeztettem rá, hogy délután négy órakor kulcsfontosságú megbeszélése lesz néhány beszállítóval.

Arturo alig nézett fel.

– Hadd gondoskodjon róla Mauricio. A lányom évek óta távol van. Nem akarom, hogy megérkezve senki se várjon rá.

Nem ez volt az első alkalom, hogy személyi asszisztensekké alakította az alkalmazottait, de felkaptam a céges furgon kulcsait, és elindultam a repülőtérre.

A Circuito Interior forgalma elviselhetetlen volt.

Aztán láttam, hogy egy motoros kanyarog az autók között, és elütött egy idős férfit, aki lassan kelt át az úton. A motoros gyorsított, és elmenekült.

Több sofőr is lassított.

Két ember elővette a mobiltelefonját.

Senki sem szállt le.

Én igen.

A férfi eszméleténél volt, de egy seb volt a homlokán, és nehezen tudott lélegezni. Felhívtam a 911-et, egy kabátot tettem a feje alá anélkül, hogy feleslegesen megmozdítottam volna, és továbbra is beszéltem hozzá, hogy ne veszítse el az eszméletét.

– Ne aludjon el, uram. Jön a mentő.

Megszorította a csuklómat.

– Köszönöm… fiam.

Amikor a mentősök megérkeztek, elmagyaráztam, mi történt, és tanúként elmondtam az adataimat. Végignéztem, ahogy elvitték a férfit, majd visszarohantam a teherautóhoz.

Tizenöt perc késéssel érkeztem a repülőtérre.

Renata három hatalmas bőrönd mellett várt rám, sötét szemüveget viselt, és leplezni képtelen megvetéssel tekintett rám.

Megpróbáltam elmagyarázni neki.

–Baleset történt. Egy idős úr megsérült, én pedig megálltam, amíg megérkezett a mentő.

Hangosan felnevetett.

–És most mentős vagy? Apám azért fizet, hogy dolgozz, nem azért, hogy hőst játssz.

Elővette a telefonját előttem.

– Apa, az alkalmazottad késve érkezett, és ráadásul még kioktat is engem. Azt akarom, hogy rúgd ki.

Másnap Arturo behívott az irodájába. Renata a kanapén ült, és elégedett mosollyal nézett rám.

„Hat éve itt vagyok” – mondta Arturo –, „és még mindig nem érted a prioritásokat. A lányom a te felelősséged volt.”

– Egy sebesült férfi feküdt a járdán.

– Nem a te problémád volt.

Ez a mondat véget vetett valaminek bennem.

Levettem a hat évig viselt jelvényemet, és otthagytam az asztalán.

– Akkor nem kell döntened, hogy kirúgsz-e. Lemondok.

Arturo hirtelen felállt.

– Most nem mehetsz el! Vannak nyitott projektjeink!

„Egy perce még egy olyan alkalmazott volt, aki képtelen volt megérteni a prioritásokat. Biztos vagyok benne, hogy találnak majd valaki jobbat.”

Visszatértem a helyemre, átadtam a fájlokat, a munkahelyi jelszavakat és a függőben lévő feladatokat. Mauricio, a helyettesem, megpróbált elfojtani egy mosolyt.

– Túlzottan felizgultál, Daniel. Hat évet vesztettél tizenöt perc miatt.

Felvettem a dobozt a holmimmal és megnéztem.

– Nem. Tizenöt perc alatt rájöttem, mennyit ért ez a hat év ennek a cégnek.

Munka nélkül, ígéretek nélkül mentem el, és anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok csinálni.

De három nappal később egy luxus fekete terepjáró állt meg az épület előtt, ahol laktam.

A hátsó ajtó kinyílt.

És onnan ereszkedett le, botra támaszkodva, ugyanaz az öregember, akinek a Circuito Interiorban segített.

És akkor még egyikünk sem tudta elképzelni, hogy mi fog történni…

2. RÉSZ

A férfi elmosolyodott, amikor felismert.

– Daniel Reyes. Végre megtaláltam.

Ernesto Mendozának hívták.

A homlokán lévő sebet egy kis kötés fedte, és némi nehézséggel járt, de sokkal jobban nézett ki.

Leültünk egy kávézóban a környéken. Egy öltönyös fiatalember borítékot hagyott az asztalon.

– Szeretném megtéríteni a költségeidet, és megköszönni, amit tettél.

Odatoltam neki a borítékot.

–Szinte semmit sem költöttem. És nem álltam meg azzal a várakozással, hogy valaki fizessen.

Don Ernesto néhány másodpercig figyelt engem.

– Azt mondták, hogy velem maradt, amíg meg nem érkezett a mentő, és ezért késett el néhány találkozóról.

– Így is volt.

Okozott ez bármilyen problémát?

Ittam egy kis kávét.

– Már nem dolgozom annál a cégnél.

Nem mondtam el neki, hogyan alázott meg Renata, vagy hogy Arturo azt mondta, hogy egy sebesült ember „nem az én problémám”. Egyszerűen csak elmagyaráztam, hogy az én értékeim és a cég értékei már nem egyeznek.

Don Ernesto alig mosolygott.

–Vicces. A legtöbb ember minden alkalmat megragad, hogy rosszat mondjon a volt főnökéről.

Aztán elővett egy aranyozott fémkártyát.

– A családom szombaton fogadást szervez. Gyere el!

Elolvastam a bevésett nevet, és egy ütést éreztem a gyomromban.

MAGASSÁGÚ CSOPORT.

Ez volt az ország egyik legfontosabb befektetési konglomerátuma.

És ez volt az a csoport is, amelynek Arturo Salgado hónapok óta könyörgött tőkeinjekcióért, mert a régi cégünknek likviditási problémái kezdtek lenni.

Újra Don Ernestóra néztem.

Hirtelen megértettem.

Ernesto Mendoza nem akármilyen nyugdíjas volt.