A herceg udvarolni jött húgának, de távozása során vágyakozott arra a nőre, aki ajtót nyitott.
„A herceg jön a húgodért. Próbáld meg nem ezt a látogatást arra használni, hogy megmutasd, milyen okos vagy.”
Mariana abbahagyta a krizantémok rendezgetését.
Az anyja rá sem nézett. Az asztalterítőt vizsgálgatta, meg volt győződve arról, hogy egyetlen gyűrődés is tönkreteheti a család jövőjét.
– Megpróbálok lélegezni – felelte Mariana.
–És változtasd meg azt a ruhát. Úgy nézel ki, mint egy nevelőnő.
Mariana Valdés 29 évesen megtanulta felismerni azokat a mondatokat, amelyek tanácsnak tűnnek, de sebeket hagytak maguk után. Húga, Lucero, 22 éves volt, és hetek óta készült fogadni egy férfit, akit alig ismert név szerint: Don Sebastián Mendozát, Northbridge hercegét.
1824 ősze volt. Abban az angol vidéki házban mindent úgy rendeztek el, hogy Lucero természetesnek tűnjön órákon át tartó tanítás után.
Mariana felkapta a virágkosarát, és a hallba indult.
Aztán kopogtak az ajtón.
A komornyik már harmadszorra is arrébb tolt egy asztalt. Mariana nyitott ajtót.
Egy magas férfi állt az esőben. Sáros volt a válla, vizes volt a haja, és csak egy kesztyűt viselt.
– Jobb lesz, ha bemegyek – mondta a nő.
Biztonságban vagy?
„Herceget várunk. Anyám nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy fuldokló idegent találjon a lépcsőn.”
A férfi az esőbe nézett.
– Nem akarnám veszélyeztetni egy ilyen eseményt.
– Már elegen vannak, akik belülről csinálják.
Mosolygott.
Mariana félreállt, hogy elengedje, és egy kendőt nyújtott neki. Az idegen panasz nélkül elfogadta, lenyűgözve Mariana egyszerűségétől.
– Vannak problémáid az apámmal?
– Azért jöttem, hogy megismerjem a családot.
– Rossz napot választottál. Ma mindannyian önmagunk egy továbbfejlesztett verzióját alakítjuk.
-És te?
– Arra kértek, hogy próbáljak meg nem beszélni.
A férfi hangosan felnevetett.
Mariana kíváncsian figyelte. Nem tűnt kereskedőnek vagy szolgának. Talán egy szomszéd volt, akit az apja meghívott, majd a herceg miatt elfelejtett.
„Mi olyan szörnyű a látogatóban?” – kérdezte.
– Még semmi. Az érdemük abban rejlik, hogy már az érkezésük előtt káoszt okoznak.
Elrendezte a kosárból kiálló virágot.
Apám egy olyan kabátot visel, amit utál. Anyám kétszer cserélte ki a virágokat. A nővérem annyi utasítást kapott arról, hogyan viselkedjen természetesen, hogy valószínűleg már nem is emlékszik rá.
A férfi mosolya ellágyult.
– Ideges vagy?
– Azt akarja, hogy mindenki boldog legyen.
– Ez nem tűnik könnyű feladatnak.
Mariana felnézett. Meglepődött, hogy ilyen gyorsan megértette.
– Nem az.
Úgy tűnt, mintha még valamit kérdezne tőle, amikor Doña Beatriz megjelent a folyosón.
Hirtelen megállt.
– Excellenciád!
Mariana érezte, ahogy megváltozik a talaj a lába alatt.
Ránézett az anyjára. Aztán az idegenre. Végül a magányos kesztyűre.
– El kellett volna mondania nekem.
– Igen – ismerte el. – Meg kellett volna tennem.
Ez az egyenes válasz jobban nyugtalanította, mint bármilyen kifogás.
Doña Beatriz bocsánatot kérni kezdett, de Sebastián udvariasan félbeszakította.
– Lerobbant a hintóm. Korábban érkeztem a vártnál, és a lánya olyan kedves volt, hogy fogadott.
Mariana megszorította a kosarat.
– És a társalgás meggondolatlansága.
– Ez volt a reggel legjobb része.
Az anyja hallgatott.
Abban a pillanatban megjelent Lucero, gyönyörűen és sápadtan kék ruhájában. Tökéletes pukedlizést mutatott.
Mariana elment, mielőtt bárki emlékeztethette volna, hogy a látogatás nem neki szólt.
Sebastian a következő órát Luceróval beszélgetve töltötte.
Intelligensnek, kedvesnek találta, és úgy találta, hogy zongorázás közben képes nevetni a saját hibáin. Semmi sem volt benne, ami kifogást érdemelt volna.
De amikor nevetést hallott a folyosón, az ajtó felé pillantott.
Lucero észrevette.
Azt is észrevette, hogy távozás közben a herceg körülnézett, hogy találjon valakit, aki nincs a szobában.
Azon az estén belépett Marianna hálószobájába.
– Kedvelt téged.
Mariana nyitva tartotta a könyvét.
– Mulatságosnak találta, hogy olyan nővel találkozik, aki nem tudja, mikor kell befognia a száját.
– Kedvelt téged – ismételte meg Lucero.
– Azért jött, hogy találkozzon veled.
A húga az ágy szélén ült.
– Ez nem jelenti azt, hogy össze kell házasodnunk.
Marianna becsukta a könyvet.
– Meg akarod csinálni?
Luceronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Szeretni akarom. Anya annyira izgatott…
Marianna megfogta a kezét.
– Vele kellene élned. Anyának csak az esküvőről kellene mesélnie.
Lucero elmosolyodott, de aztán lesütötte a szemét.
– Ha érdeklődne irántad, az talán fájna nekem.
Mariana valami szorosan a mellkasában érzett.
– Akkor nem lesz semmi.
–Még nem végeztem. Fájna, ha mindenki azt hinné, hogy kihagytam valamit. Nem tudom, hogy fájna-e, ha elveszíteném őt.
A nővére őszintesége védtelenné tette.
– Semmiben sem szenvedsz hiányt.
–Tudom, amikor veled vagyok. Ezen a szobán kívül nehezebb emlékezni rá.
Szó nélkül megölelték egymást.
A következő hetekben Sebastian visszatért a házba.
Tartotta magát a megbeszélt látogatásaihoz, beszélgetett Luceróval és hallgatta a zenei előadásait. Mariana Mercedes nagynénje közelében maradt, vagy valami sürgős feladattal foglalkozott.
Nem próbálta sarokba szorítani.
Egyik délután történetesen az üvegházban voltak, a nagynéni pedig pár lépésnyire ült.
– Úgy tűnik, eltökélt szándéka, hogy elkerül engem – jegyezte meg Sebastián.
– Tiszteletben tartom látogatásod okát.
– Mi van, ha ezt az okot újra kellene mérlegelni?
