Egy magányos, hegyekben élő férfi felbérelt egy túlsúlyos, hajléktalan nőt, hogy főzzen neki; mire beköszöntött a tél, harminc férfi szólította „Anyának”.
1892 novemberében Magdalena Herrera az utolsó darab kenyerét egy idegennek adta, miközben a saját gyomra már két napja üres volt.
A körülötte lévők hangos nevetésben törtek ki.
Minden néhány perccel korábban kezdődött, amikor Don Laureano Castañeda, Paso del Frío egyetlen vendégházának tulajdonosa, lehajította a poggyászát a lépcsőn.
„Nem tartunk itt olyan nőket, akik nem fizetnek!” – kiáltotta az ajtóból.
Magdalena letérdelt a hóba, hogy összeszedje a holmiját: egy kefét, két kötényt, egy doboz tűt és egy régi levelet, amit nem volt hajlandó megsemmisíteni.
– Két hónappal előre fizettem – felelte. – Maga adott nekem nyugtát.
– Akkor mutasd meg.
A nyugta előző este eltűnt a szobájából.
Körülbelül 15 ember figyelte a jelenetet. Senki sem segített neki. Egy férfi Magdalena nagy, robusztus testére mutatott.
– Két szobáért kellene fizetnie. Kétszer annyit foglal el.
A nevetés jobban fájt neki, mint a hideg.
Magdalena 34 éves volt. Fiatalkorában karcsú volt, de hat év kegyetlen házasság, a végtelen munkanapok és a szavakba önthetetlen szomorúság megváltoztatta a testét. Idővel rájött, hogy sokan először a súlyát veszik észre, majd ha elég türelmesek, felfedezik, hogy mézszínű szemekkel, ügyes kezekkel és egy olyan méltósággal is rendelkezik, amelyet még nem sikerült elvenniük tőle.
Befejezte a holmija pakolását, és felállt.
Aztán meglátott egy öregembert az istálló mögött ülve. Foltozott kabátot viselt, és hótakaró borította a vállát. Repedezett kezei úgy néztek ki, mint egy öreg bányászé.
Magdalena előhúzott egy félig megkeményedett cséplőt a ruhájából. Csak ennyi volt, amit enni tudott.
Kettétörte, és a legnagyobb darabot az öregembernek nyújtotta.
—Vedd el.
A férfi úgy nézett a kenyérre, mintha egy ékszer lenne.
– Jobban szükséged van rá, mint nekem.
– Talán. De még mindig tudok járni.
Két kézzel elfogadta.
Magdalena eltette a kis darabot, és felvette a bőröndjét. Nem tudta, hová menjen. A vihar leereszkedett a Sierra Madre felől, és mire besötétedik, az út eltűnik a hó alatt.
-Hölgy.
A hang a háta mögül jött.
Magdalena megfordult, és a legnagyobb férfit látta, akit valaha látott. Magas, széles vállú, sötét szakállú és viharvert arcú férfi volt. Bőrruhát és vastag gyapjút viselt, csizmáját pedig rászáradt sár borította. Egy szürke ló gyeplőjét tartotta, amely ugyanolyan barátságtalannak tűnt, mint ő maga.
– Tud ő főzni?
Magdalena óvatosan tanulmányozta.
– Jobban tud hazudni, mint a legtöbb férfi.
Egy mosoly lehetősége jelent meg az idegen arcán.
„Santiago Montiel a nevem. Enyém a Pino Negro ranch, úgy öt órányira innen. 30 munkásom van, szakácsom pedig egy sincs. Az utolsó megszökött, miután megivott egy keveset a téli mezcalból, a többit pedig ellopta.”
– Sajnálom, hogy ezt hallom.
–Nem szánalomra vágyom. Olyan kávébabot keresek, ami nem néz ki kőnek, tortillákat, amiket lehet hajtogatni, és kávét, aminek nem csizmaíze van.
— Mit kínál?
—Külön szoba, élelem, tűzifa és havi 18 peso tavaszig.
– Milyen férfiak dolgoznak ott?
—Cowboyok, bányászok, volt katonák, és néhányan, akik nem szívesen beszélnek a múltjukról.
Erőszakosak?
-Nem ok nélkül.
-Ésszerű?
-Alig.
Magdalena értékelte az őszinteséget.
– Miért pont én?
Santiago röviden azokra pillantott, akik gúnyolták.
„Megnézik, mennyit nyom. Tudni akarom, hogy el tudja-e végezni a munkát. Különben is, láttam, mit csinált a kenyérrel. Aki megosztja az utolsó étkezését, az általában tudja, mi számít.”
A szél felerősödött.
– Jön vagy nem jön?
Magdalena utoljára nézett a házra, amely elvitte a pénzét, és a városra, amely látványosságként nézte végig megaláztatását.
Átadta a bőröndöt Santiagónak.
– Segíts felszállni a kocsira, mielőtt magamhoz térek.
Hosszú volt az út Fekete Fenyveshez. A hó eltakarta mögöttük az utat, a fenyőfák pedig olyan magasra nőttek, hogy eltakarták az eget.
„Ennyi férfinak főztél már?” – kérdezte Santiago.
– Egy zacatecasi bányában 40 embert etettem meg. Egy coahuila-i haciendában 60 embert etettem meg az aratás során.
– Miért hagyta ott azokat a munkahelyeket?
–Lezártak egy alagutat a bányánál. A ranchon a főnök azt gondolta, hogy a fizetésem opcionális. Aztán megnősültem.
Az utolsó mondat kiejtésének módja megakadályozta Santiagót abban, hogy több kérdést tegyen fel.
Éjszaka érkeztek.
Pino Negro konyhája hatalmas káosz volt. Zsír borította a falakat, nedves liszt, megégett edények, és egy döglött patkány hevert egy zsák kukoricában.
A 30 munkás összegyűlt, hogy lássa. Néhányan mosolyogtak.
– Egy hétig sem fog kitartani – mormolta az egyik.
Magdalena levette a kabátját, felvett egy fakanalat, és a megszólító férfira mutatott vele.
– Te hozz vizet. A két hátul ülő vidd ki a rothadt zsákokat. Aki nevet, gyújtsa meg a tüzet. Ha valaki holnap enni akar, ma este kezd el dolgozni.
Olyan határozott volt a hangneme, hogy mindenki engedelmeskedett.
Magdalena hajnalig takarított. Két edényt mentett ki, szárított húst, chilit, babot és annyi lisztet talált, hogy gorditát lehessen készíteni. 6 órakor pörköltet szolgált fel krumplival, meleg tortillával és agyagedényben főzött kávéval, fahéjjal.
A férfiak beszélgetve léptek be, de az első falat után elhallgattak.
Egy Benigno nevű öreg katona felnézett.
– Lesznek még?
