1. RÉSZ

„Ha 39 fokos lázad van, nem halsz meg. Mielőtt visszamegyünk, kérem, hogy a háromszáz tamale készen álljon. Ezért vagy itt, a menyem.”

Teresa úgy hagyta a hőmérőt a konyhapulton, mintha épp most mondta volna ki az ítéletet.

A hűtőszekrénynek dőltem, mert alig bírtam a lábaimmal. Fájt a torkom, fáztam, és olyan fejfájásom volt, mintha belülről ütöttek volna.

Előttem majdnem negyven kiló tészta, kukoricacsukorica, két hatalmas fazék tépett hússal, chilivel, disznózsírral és egész zsáknyi hozzávalóval.

– Teresa, fel sem tudok állni.

Selyemsálját az étkező tükre elé rendezte.

– Hát akkor ülj le és koszold be a kezed. Az ember mindig talál kifogásokat.

Abban a pillanatban megjelent Karla, a sógornőm, egy rózsaszín bőröndöt húzva.

Rövid ruha, hibátlan smink, új szemüveg.

– Anya, siess! Ha lekéssük a cancúni járatot, akkor máskor nem utazom.

A ketten Karla egyik barátjának esküvőjére tartottak egy luxushotelbe.

Rájuk néztem, és megkérdeztem valamit, ami órák óta gyötört.

– Milyen kártyával fizetted a repülőjegyet?

Terézia még csak szégyellni sem merte.

– A családdal. Melyik másikkal?

A „családi kártya” az én nevemen volt.

Ez egy további kártya volt, ami a hitelkeretemhez volt kapcsolva, és minden hónap végén a befizetéseket levonták a számlámról.

A férjem, Daniel két évvel korábban rábeszélt, hogy adjam oda az anyjának.

„Csak vészhelyzet esetén” – ígérte nekem.

Teresának nyugdíja volt. Karla idénymunkát vállalt. Állítólag soha nem bántalmazták volna.

„Az a kártya nem Daniel pénze” – mondtam. „A jövedelmem fedezi.”

Teresa halkan felnevetett.

– Ó, Mariana, ne már megint. Férjhez mentél. Ami a tiéd, az a fiamé is.

Aztán a konyhára mutatott.

–Vasárnap visszajövünk. Nem akarok kifogásokat a tamale miatt.

Az ajtó becsukódott.

Felhívtam Danielt.

Guadalajarában voltam munkaügyben.

Elmagyaráztam neki, hogy lázam van, hogy az anyja magamra hagyott annyi étellel, hogy a környék felét el tudná etetni, és hogy a hitelkártyámat használva ment nyaralni.

Néhány másodpercnyi csend következett.

Azt vártam, hogy felháborodik.

Ehelyett így válaszolt:

„Drágám, tudod, hogy van anyám. Nem akar bántani téged. Tedd meg, amit tudsz, és majd beszélek vele.”

– Azt mondod, hogy 39 fokos lázzal tamalét főzzek?

– Nem mindenki. Lépj egy kicsit előre. Még izzadhatsz is, és a lázad is leesik.

Ez a mondat megindított bennem valamit.

Nem sikítottam.

Nem sírtam.

Egyszerűen abbahagytam az igazolását.

Négy éve voltunk házasok, és az elmúlt két évben Teresa és Karla velünk éltek abban a lakásban, amit a házasságkötésem előtt béreltem a Del Valle negyedben.

Soha nem fizettek lakbért.

Soha nem fizettek a szolgáltatásokért.

Szerkesztőként és korrektorként dolgoztam egy kiadónál, gyakran éjfél utánig.

És mégis főztem, takarítottam, és hallgattam, ahogy azt mondják, hálásnak kellene lennem, mert „a férjem családja elfogadott engem”.

Leültem a számítógéphez és megnyitottam a banki alkalmazást.

Az első dolog, amit láttam, az az adott hétre vonatkozó díjak voltak:

Esztétikai klinika: 28 400 peso.

Szépségszalon: 9 700.

Áruház: 21 850.

Oda-vissza repülőjegyek Cancunba: 26 300.

Szálloda: 34 600.

Éttermek, ruházat és vegyes vásárlási lehetőségek.

Több mint 120 000 peso kevesebb mint tíz nap alatt.

Hányingerem lett.

Letöltöttem az elmúlt két év tranzakcióit.

A számítógépnek néhány másodpercbe telt, mire mindent összeszámolt.

Amikor megjelent a végső szám, azt hittem, a láz hallucinál.

623 480 peso.

Hatszázhuszonháromezer-négyszáznyolcvan pesót költöttem, főleg Teresára és Karlára, miközben azon tűnődtem, megengedhetem-e magamnak, hogy lecseréljem a régi cipőmet.

És akkor megértettem, hogy nem a háromszáz tamale volt a probléma.

A probléma az volt, hogy két éven át én finanszíroztam azokat az embereket, akik szolgaként bántak velem… és a saját férjem nyitotta meg előttük az ajtót.

Azon az estén három döntést hoztam.

És egyikük sem fogja a Ramirez család kedvére tenni.

Sem Teresa, sem Karla, de még Daniel sem tudta elképzelni, hogy mire készül.

2. RÉSZ

Az első döntés az összes további kártya törlése volt.

Amikor az alkalmazás figyelmeztetést jelenített meg, hogy a függőben lévő vásárlások és előzetes engedélyezések elutasíthatók, megnyomtam a MEGERŐSÍTÉS gombot.

A második az volt, hogy írjak a lakás tulajdonosának.

A szerződés kizárólag az én nevemre szólt.

Tájékoztattam, hogy a jelenlegi időszak végén nem hosszabbítom meg a szerződést, és megállapodtunk az ingatlan átadásának időpontjában.

A harmadik az volt, hogy három üzenetet küldjenek.

Teréznek:

„A kiegészítő kártya a jelen pillanatban érvénytelen.”

Után:

„Lejár a lakásbérleti szerződés. Máshol kell lakniuk.”

És végül:

„Amikor visszatérnek, hét napjuk lesz, hogy összeszedjék a holmijukat.”

Kikapcsoltam a mobilomat, bevettem a lázcsillapítót, és lefeküdtem aludni.

Miközben először pihentem anélkül, hogy azon tűnődtem volna, ki kér vacsorát, Cancúnban elkezdődött a katasztrófa.

Teresa meghívott egy barátját vacsorázni egy drága étterembe.

Amikor megérkezett a számla, olyan magabiztossággal húzta elő a kártyámat, mint akinek soha nem kellett azon tűnődnie, hogy ki fizet.

Fizetés elutasítva.

Újra próbálkoztak.

Elutasította.

Végül a saját bankkártyájával fizetett.

Órákkal később, a szállodában, valami rosszabb történt.

A garanciaként otthagyott kártya már nem volt érvényes.

Ki kellett volna fizetniük a fennmaradó szállásdíjat, és új kauciót kellett fizetniük.

Teresának és Karlának nem volt elég pénze együtt.

A második éjszakát le kellett mondaniuk, és egy olcsó szállodát kellett keresniük a turisztikai területtől távol.