1. RÉSZ

„Ha annyira zavarban vagy, hogy valaki látott beszállni az autódba, akkor nincs barátnőd, Alejandro. Van egy titkod.”

Ezek voltak az utolsó szavaim, amiket mondtam neki, mielőtt letette a telefont.

A Grupo Ferrer Santa Fe-i irodája előtt ültem a járdán, a júliusi nap perzselte a fejem. Majdnem negyven perce vártam.

Alejandro Ferrer öt évig volt a barátom.

Ő volt a vezérigazgatója is annak a cégnek, ahol dolgoztam.

És öt évig senki sem tudhatta.

Eleinte volt értelme.

Amikor elkezdtünk randizni, Alejandro még nem volt a család feje. Két fiatal voltunk, akik próbáltak új életet építeni. Egy régi motoron szedett fel, tacos al pastort vettünk egy környékbeli standon, és sosem habozott bemutatkozni.

– Ő itt Valeria, a barátnőm.

Aztán meghalt a nagyapja, és a Ferrer család arra kényszerítette, hogy felelősséget vállaljon a vállalaton belül.

Minden megváltozott.

Az édesanyja, Doña Elena, figyelmeztetett először:

„Egy nő, aki romantikus kapcsolatban áll a rendezővel, mindig problémát jelent. Ha segíteni akarsz Alejandrónak, tanulj meg diszkrét lenni.”

Elfogadtam, mert szerettem a fiát.

Alejandro kérésére kezdtem el dolgozni a Grupo Ferrernél. Biztosított róla, hogy ez átmeneti lesz.

– Amikor bebizonyítom, hogy a családom irányítása nélkül tudom vezetni a céget, nyilvánosságra hozzuk.

Várjon.

Egy év.

A.

Öt.

Azon a reggelen egy regionális marketingvezetői pozícióért versenyeztem. A javaslatom szinte az összes vezető támogatását elnyerte.

De a pozíciót Camila Ruiz kapta, egy kollégája, aki mindössze tizennégy hónapja dolgozott a cégnél.

Amikor megkérdeztem, mi romlott el, Alejandro teljes nyugalommal válaszolt:

– Talán el kellene gondolkodnod azon, hogy nem voltál-e túl intenzív mostanában.

Fájt, de még mindig azt hittem, hogy profi vagyok.

Amíg el nem hagytam az épületet.

Viccesen írtam neki:

„Borzasztóan meleg van. Van olyan milliomos rendező, aki olyan kedves, hogy felveszi a barátnőjét?”

Tíz perccel később megjelent a fekete terepjárója.

Felkeltem.

A jármű megállás nélkül elhaladt előttem.

Rezgett a telefonom.

„Túl sok alkalmazott távozik. Gyere át a következő sarokra, és ott felveszlek.”

Olyan szégyenérzetet éreztem, amit nehéz megmagyarázni.

Öt év közös ágyban, születésnapok, problémák, betegségek és korán reggelek a munkahelyen…

De az, hogy mások előtt beszállt az autójába, még így is túl sok volt.

Aztán egy fénykép jelent meg a minisztérium WhatsApp csoportjában.

Camila Alejandro teherautójának első ülésén ült.

A hozzászólások lent kezdődtek.

“Micsoda pár lennének belőlük!”

„Nyilvánvaló, hogy a főnök szereti Camilát.”

„Nem csoda, hogy ő nyerte az előléptetést.”

És valaki ezt írta:

„Vannak nők, akik évek óta a főnök közelében lógnak, és még mindig nem értik, hogy soha nem fogja őket választani.”

Tudtam, hogy rólam beszélnek.

Felhívtam Alejandrót.

–Leülhet melléd Camila, és nekem egy háztömbnyire kell elbújnom?

– Ne kezdd, Valeria!

-Válaszolj nekem.

–Alkalmazott. Bonyolítod a dolgokat, mert mindent személyeskedésnek veszel.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

– Gyere értem most! Különben végeztünk.

Hosszú csend következett.

– Ne légy nevetséges. Nem fogok zsarolást elfogadni.

És letette a telefont.

Mielőtt véget ért volna a hívás, hallottam, hogy Camila nevet mellette.

Percekkel később kaptam egy másik üzenetet:

„Szállj fel egy Uberre! Ünnepelek a csapattal.”

Felkeltem a padról.

Megfordult a világ.

A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy a karom ég a járdán.

Elájultam.

Több kolléga is elhaladt mellette.

Az egyik azt mondta:

– Hagyd békén. Valószínűleg csak jelenetet csinál, mert lemaradt az előléptetésről.

Az egyetlen személy, aki a segítségemre sietett, Lupita volt, a takarítócsapat egyik hölgye.

Vizet adott nekem, és visszavitt az épületbe.

Amikor beléptem, az egész emeletem üres volt.

Mindenki korán kiment, hogy megünnepelje Camilát.

Mindenki, kivéve engem.

Aztán a főnököm, Patricia, írt nekem.

„Valeria, nagyon sajnálom. A te ajánlatod volt a legjobb.”

Összeráncoltam a homlokomat.

„Akkor miért veszítettem?”

Több perc telt el.

Végül így válaszolt:

„Alejandro élt a vétójogával.”

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

A barátom blokkolta az előléptetésemet.

Ugyanaz az ember, aki aznap reggel azt mondta nekem, hogy a többi vezető nem bízik bennem.

Megnyitottam a számítógépemet, és találtam egy belső e-mailt, amit Patricia véletlenül továbbított.

Volt egy mondat, amit Alejandro írt:

„Valeriának megvan a képessége, de nem hiszem, hogy helyénvaló lenne most nagyobb nyilvánosságot biztosítani neki.”

Nagyobb láthatóság.

Újra és újra elolvastam ezeket a szavakat.

És miközben próbáltam felfogni, amit az előbb felfedeztem, megjelent egy videó a buliról.

Camila egy torta előtt állt, osztálytársak vették körül.

Valaki megkérte, hogy kívánjon valamit.

Lehunyta a szemét, és nevetve mondta:

–Olyan barátot szeretnék, mint Alejandro Ferrer.

Mindenki nevetett.

Alejandrának is.

– Csodálatos vagy – felelte.

Aztán megnyitottam a WhatsApp csoportot.

Öt év óta először hagytam fel a védelmével.

Azt írtam:

„Alejandro Ferrer öt éve a barátom. Ha bárki azt hiszi, hogy hazudok, kérdezze meg tőle közvetlenül.”

Kiléptem a csoportból.

Aztán kinyitottam egy levelet, amit hónapok óta piszkozatként őrizgettem.

A lemondásom.

Megnyomtam a „Küldés” gombot.

És még mindig nem tudtam, hogy az előléptetés blokkolása nem az első alkalom volt, hogy Alejandro a hatalmát arra használta, hogy a kezében tartson.

2. RÉSZ

Másnap reggel harmincnégy nem fogadott hívásra ébredtem.

Huszonkettő Alexandertől származott.

Hívások érkeztek a HR-osztályról, kollégáktól, ismeretlen számokról, sőt, még Camilától is.