1. RÉSZ

„Sajnálom, Mrs. Robles, de amit látunk, az nem összeegyeztethető a normális élettel. Meg kell erősítenünk egy nagyon súlyos rendellenességet.”

Fernanda kezei megdermedtek a hasa felett.

Addig a pillanatig a terhessége volt a boldogsága középpontjában. Harminckét éves volt, angolt tanított egy pueblai magángimnáziumban, és három éve volt feleségül Mauricióhoz, egy figyelmes, elegáns férfihoz, aki látszólag képtelen volt felemelni a hangját előtte. Pénzügyi igazgatóként dolgozott Arturo Robles, Fernanda apjának tulajdonában lévő egyik vállalatnál.

Az egyetlen ember, aki soha nem bízott meg teljesen Mauricióban, Arturo volt.

„Túl gyorsan emelkedett fel” – figyelmeztette már többször is. „Egy férfi lehet ambiciózus anélkül, hogy rossz lenne, de tudni akarom, melyik oldalon áll a férjed.”

Fernanda mindig nevetett.

– Apa, ne csinálj mindent auditálásnak.

De mióta teherbe esett, valami nyugtalanítani kezdte. Hetekig ugyanazt álmodta: egy sötét szobában volt, egy láthatatlan baba sírását hallotta, és amikor megpróbált közelebb lépni, egy hang azt mondta neki, hogy ne keresse.

Mauricio minden alkalommal megölelte, amikor izzadságban úszva ébredt.

– Csak az idegességről van szó, Fer. Holnap elviszlek a legjobb szakemberhez, akit találunk.

És működött. Vagy legalábbis úgy tűnt.

Fernanda napokig babaruhákat vásárolt, neveket beszélt meg, és kiságyak képeit mentette a telefonjára. Még Arturo is, aki általában visszafogottan bánt az érzelmeivel, elkezdte a babát „kis társamnak” hívni. Ezért nem tűnt a diagnózis rossz hírnek: inkább egy olyan élet lerombolásának tűnt, amelyet már elkezdtek elképzelni.

A rutinszerű ultrahangvizsgálatok nem mutattak semmi meggyőzőt, de egy kiegészítő genetikai vizsgálat aggályokat vetett fel. A genetikus egy speciális ultrahangvizsgálatot és sürgős anyai-magzati kivizsgálást rendelt el.

Órákkal később Fernanda olyan szavakat hallott, amelyek darabokra törték az életét: több súlyos rendellenesség, károsodott szervek és a túlélés csekély esélye.

– Azt mondod, hogy a babám meg fog halni?

Az orvos lesütötte a tekintetét.

– Azt mondom, gyorsan kell cselekednünk, és meg kell védenünk az életedet.

Fernanda céltalanul elhagyta a klinikát. Órákon át gyalogolt a gyenge esőben, míg Mauricio rá nem talált.

– Vagy ötvenszer hívtalak! Hol voltál?

Alig bírt ránézni.

– A mi gyermekünk nem fog élni.

Mauricio megdermedt. Aztán mondott valamit, amit Fernanda soha nem fog elfelejteni:

– Fiatalok vagyunk. Vehetünk még egyet.

Úgy érezte, hogy ez a hat szó jobban fáj neki, mint a diagnózis.

Még aznap éjjel erős fájdalmakat érzett, és kórházba került. Az orvosoknak sürgősségi műtétet kellett végrehajtaniuk. Amikor felébredt, üres volt a gyomra.

Mauricio az ágya mellett sírt, megcsókolta a homlokát, és megígérte, hogy gondoskodik róla.

És a következő hetekben szinte tökéletes odaadással tette: teát főzött neki, intézte a gyógyszereit, főzött rá, figyelemmel kísérte az időbeosztását, és ismételgette, hogy hamarosan újra jól lesz.

Fernanda állapota azonban nem javult.

Minden egyes nappal egyre gyengébb lett.

Minden reggel egyre nehezebben tudott felkelni.

És egy délután, amikor Mauricio mosolyogva egy gőzölgő csészét hozott neki, Arturo megjelent az ajtóban, és így szólt:

– Lányom, ezt ne vedd el!

Fernanda zavartan felnézett.

Az apja sápadt volt.

– El kell mondanom valamit a férjedről.

És amit ezután mondott, attól Fernanda úgy érezte magát, mintha másodszor is elveszítette volna a babáját.

Fernanda még mindig nem tudta elképzelni, hogy az a csésze csak egy sokkal szörnyűbb dolog első darabja.

2. RÉSZ

„Láttam Mauriciót egy másik nővel” – mondta Arturo. „Nem úgy beszélgettek, mint a munkatársak. Karöltve mentek be egy lakásba.”

Fernanda meg akarta védeni.

– Apa, most veszítettük el a fiunkat. Mauricio minden nap velem volt.

– Pontosan ezért aggódom.

Arturo bevallotta, hogy magánnyomozót fogadott. Nem akart bizonyítékok nélkül szembeszállni Mauricióval, mivel amellett, hogy a veje, hozzáféréssel rendelkezett számos családi vállalkozás számláihoz, szerződéseihez és belső nyilvántartásaihoz.

Fernanda ideges lett.

– Nem akarok úgy élni, hogy a férjem után kémkedem.

A kétség magja azonban megmaradt.

Másnap kilenckor volt orvosi időpontja, de annyira szédült, hogy alig bírt lábra állni. Úgy döntött, otthon marad, és nem szól Mauriciónak, aki azt hitte, hogy már a klinikán lesz.

Tizenegy óra körül zajokat hallott a hálószobából, amelyet a férfi használt, mióta külön aludtak.

Először azt hitte, hogy iratokért tért vissza.

Aztán egy női nevetést hallott.

Az ajtó résnyire nyitva volt. A padlón néhány magassarkú, egy blúz és Mauricio inge hevert.

Fernanda nem lépett be.

Nem sikított.

Nem csinált jelenetet.

Egyszerűen hátralépett, és úgy érezte, hogy minden, ami még életben tartotta, egyszerre hullik szét.

Megpróbált elérni a szobáját, de a lábai nem engedelmeskedtek. Mielőtt elérte volna az ágyat, elesett, és a fejét egy bútor szélébe ütötte.

Rosa, a nő, aki segített a takarításban, majdnem egy órával később találta meg.

A mentőautó érkezett meg először.

Arturo később érkezett.

Mauricio már nem volt ott.

A sürgősségi osztályon az orvosok olyasmit fedeztek fel, amire senki sem számított. Fernanda nemcsak depressziós, alultáplált volt, és egy vetélésből lábadozott. A kezelésében nem szereplő nyugtató gyógyszerek okozta hosszan tartó mérgezés jeleit is mutatta.

– Meddig? – kérdezte Arturo.

„Még nem tudjuk biztosan” – válaszolta a toxikológus –, „de nem úgy tűnik, mintha egyszeri adagról lenne szó. Úgy tűnik, ismételt expozícióról.”

Arturo érezte, hogy eltűnik a levegő a folyosóról.