1. RÉSZ

–Laura? Az a disznó? Ha felbukkan, maradjon távol tőlem. Elég dolgom van azzal, hogy minden nap látom az irodában.

Laura Montalbán a mondatot kevesebb mint két méterre hallotta annak a különszobának az ajtajától, ahol férje az 50. születésnapját ünnepelte. Bent több mint 30 barát, ügyfél és ismerős tört ki a nevetésből. Senki sem javította ki. Senki sem említette, hogy Javier Ríos arról a nőről beszélt, akivel 19 évig volt házas, ugyanarról a nőről, aki egy diófa dobozban egy 5000 euró értékű antik Omega órát tartott a kezében, amit azért vett, hogy meglepje férjét. Leértékelés (1)

Laura mozdulatlan maradt.

Egy órás késéssel érkezett Madrid Salamanca negyedében egy elegáns szálloda éttermébe. Még mindig érezte a reggel 7 óra előtt kezdődött nap fáradtságát. Átöltözött az irodában, megpróbálta megigazítani a haját a fürdőszobai tükör előtt, és átutazott a fél városon, azon gondolkodva, hogyan kérjen bocsánatot a késésért.

Tíz másodperccel ezelőttig az este legrosszabb része az volt, hogy elkéstem.

Aztán újra hallotta Javier hangját.

– Valószínűleg egy Excel-táblázattal küzd. Csak erre jó. Adminisztratív asszisztens, akit nagyzási téveszmék gyötörnek.

Újabb nevetéshullám.

Laura az óratokot nézte, és érezte, hogy valami benne ahelyett, hogy eltörne, kihűl.

19 évvel korábban mindketten megalapították a Ríos Paisajismót egy kölcsönvett furgonnal, 2 munkással és egy kis bérelt raktárral Madrid külvárosában.

Azonban bárki, aki ismerte a céget, azt hitte, hogy Javier maga építette fel az egészet.

Fényképeken hotelek kertjei, luxuslakás-fejlesztések és vállalati központok mellett szerepelt. Golfozott fejlesztőkkel, ebédre hívta az építészeket, és „csapatairól”, „projektjeiről” és „víziójáról” beszélt.

Laura szinte soha nem javította ki.

Nem volt időm.

Ő irányította 32 alkalmazott bérszámfejtését, a biztosításokat, az adókat, a beszállítókkal kötött szerződéseket, a gépek finanszírozását, a költségvetéseket, az engedélyeket, a behajtásokat és olyan problémákat is, amelyek létezéséről Javier nem is tudott.

Volt még valami, amit mintha elfelejtett volna.

A cég megalapításakor Javier pénzügyi múltja romokban hevert egy korábbi vállalkozás csődje miatt. Ezért a főbb hitelkereteket, bankgaranciákat, finanszírozási megállapodásokat és működési számlákat Laura, mint számlavezető vezetésével nyitották meg.

Évekig ez egyszerű szükségszerűség volt.

Amíg meg nem szűnt így lenni.

Három héttel a születésnapja előtt Laura felfedezte, hogy Javier 60 000 eurót próbált átutalni egy céges számláról egy kizárólag a nevére regisztrált külföldi befektetési platformra.

Amikor elkérte a dokumentációt, Javier felsőbbrendűen mosolygott.

– Ez egy lehetőség. Ne keveredj bele olyan dolgokba, amiket nem értesz.

Laura tökéletesen értette.

Ugyanazon a délutánon felhívta Andrés Salvatierrát, a cég 12 éve kereskedelmi jogászát.

Andrés, akit aggasztottak a látványok, diszkréten előkészített egy sor védelmi intézkedést, amelyeket életbe léptethetnének, ha Javier ismét veszélybe sodorná a vállalkozást.

Laura még nem döntötte el, hogy használja-e őket.

Egészen addig az éjszakáig.

Elővette a mobiltelefonját a folyosón.

Andrés válaszolt.

– Laura? Történt valami?

Újra nevetést hallott az ajtó mögött.

—Aktiváld.

Csend lett.

-Minden?

Laura még utoljára rápillantott az 5000 eurós órára.

-Minden.

Tizenöt perccel később, miközben Javier a fekete céges kártyáját tartotta a vendégei előtt, és közölte, hogy a vacsora az ő számlájára írható, a pincér visszatért a kártyaleolvasóval a kezében.

– Ríos úr… Elnézést kérek. A kártyát deaktiváltuk.

Javier abbahagyta a mosolygást.

A telefonja elkezdett megtelni banki értesítésekkel.

És egész este először senki sem nevetett.

2. RÉSZ

Javier olyan gyorsan felkelt, hogy a szék a padlót érintette, és megkérte Laurát, hogy jöjjön ki a folyosóra.

Amint becsukódott az ajtó, leengedte a házigazda maszkját.

-Mit tettél?

Laura válasz nélkül figyelte.

A legárulkodóbb dolog nem az volt, hogy aggódott a vacsorán már összegyűlt 12 400 euró miatt.

Azért, mert még nem kérdeztem meg tőle, hogy mit hallott.

Tudtam.

„Aktiváld újra a kártyát!” – parancsolta. „Fontos ügyfelek vannak benne.”

—Használj személyi igazolványt.

Javier elkapta a tekintetét.

– A vízum a határán van.

Laura majdnem elmosolyodott.

Hónapokig láttam, hogy olasz dzsekikért, golfütőkért, szállodákért, borokért és éttermekért felszámított díjakat „üzleti kapcsolatokként” soroltak fel.

Kinyitotta a táskáját, és kivette belőle az Omega dobozt.

Javier arckifejezése azonnal megváltozott.

Egy pillanatig biztosan azt hitte, hogy a lány feladja.

Kinyitotta a dobozt.

Nem volt óra.

A bársonyon Andrés által készített dokumentum másolata feküdt: bizonyos vállalati üzletágakkal kapcsolatos működési engedélyének ideiglenes felfüggesztése, amíg a számlákat felül nem vizsgálják.

– Mi ez a vicc?

– Ez nem vicc.

– Ez a cég az enyém is.

– És azt is meg kell majd határozni, hogy mi illeti meg kit. De a cég működését biztosító garanciákat az én aláírásom viseli. És nem fogom megengedni, hogy továbbra is úgy használd a működési alapokat, mintha a személyes pénztárcád lenne.

Javier felemelte a hangját.

– Megalázol engem!

Laura emlékezett a nevetésre az ajtó mögött.

– Nem. Korlátokat szabok neked.

Visszament az ebédlőbe, és személyes számlájáról kifizette a számlát.

Nem Javierért tette.

Az étterem alkalmazottaiért tette, akik egész éjjel dolgoztak, és semmi felelősségük nem volt a katasztrófáért.

Aztán adott egy bőkezű borravalót, és még a torta megérkezése előtt elment.

00:18-kor Javier elkezdte hívogatni.

Laura nem válaszolt.

00:26-kor érkezett egy üzenet.

„Úgy festettél le rólam, mint egy idiótáról.”

Nem volt bocsánatkérés.