1. RÉSZ

Azon az estén, amikor a menye beköltözött a házába, Pilar egy laminált lepedőt kapott 12 szabályral, és rájött, hogy 67 évesen valaki megpróbálja ráerőltetni a vacsora időpontját, a csendet, sőt, még azt is, hogy látogatókat fogadhasson a saját fedele alatt.

– Este 8 órától csend. A konyha a miénk lesz este 6-tól este 8-ig. És kérlek, a barátaid nem jöhetnek előzetes figyelmeztetés nélkül – mondta Laura olyan higgadtsággal, ami inkább sértő volt, mint egy kiabálás.

Pilar a papírlapra nézett, majd a fiára, Álvaróra.

Lesütötte a szemét.

– Anya, csak próbálj meg alkalmazkodni. Ez átmeneti. Nem akarok több vitát.

Három héttel korábban Álvaro sírva hívta Madridból. A cég, ahol dolgozott, leépített, elvesztette jövedelme egy részét, és a lakásbérleti szerződése is lejárt abban a hónapban. Laura hat hónapos terhes volt, és volt egy négyéves lányuk, Lucía. Szükségük volt egy helyre, ahol „egy-két hónapra” lakhatnak.

Pilar férje, Joaquín hat évvel korábban bekövetkezett halála óta egyedül élt egy Valencia külvárosában lévő villában. A házban négy hálószoba és egy vendégszoba volt, amit szinte soha nem használt. Nem habozott.

Fizetett egy furgont a költözéshez, kiürített két szekrényt, lemondott a garázs legnagyobb részéről, és vett egy új ágyat az unokájának.

Az első pár napban azt mondták, hogy normális, ha úgy érzik, más a ház.

A harmadik napon Laura megváltoztatta az összes termék helyét a konyhában.

Az ötödik napon lejjebb vette a fűtést, mert „Pilar túl sokat használt”.

A hetediknél megkérte, hogy ne kapcsolják be a rádiót reggelente.

Tizedikén Álvaro arról kezdett beszélni, hogy „ha majd rendbe tesszük a nappalit”.

Pilar fejében ott motoszkált ez a mondat.

Javítsuk meg ezt?

Most, a szabályok listájával szemben lassan olvasott.

„A vendégeknek 18:30 előtt el kell távozniuk.”

„Pilar majd vacsorázik, miután a lány lefeküdt.”

„Tilos a dohányzás a kertben.”

Pilar még csak nem is dohányzott.

Az oldal alján egy aláhúzott mondat állt:

„Tiszteletben kell tartanunk a családunk megszokott rutinját.”

– És én mi vagyok? – kérdezte.

Laura összevonta a szemöldökét.

– Ne csinálj jelenetet. Rend kell!

– Ez a ház 30 évet bírt ki anélkül, hogy este 8-kor lefeküdtünk volna.

Álvaro azonnal közbelépett.

– Anya, kérlek. Őrizd meg a nyugalmadat.

Ez a három szó jobban fájt, mint gondoltam.

Pilar Carmenre, Teresára és Marisára gondolt, a barátokra, akik felváltva kísérték el a kórházba Joaquín betegsége alatt. Azokra, akik a temetés után megtöltötték a hűtőszekrényét, kitakarították a házat, és anélkül ültek mellette, hogy kényszerítették volna a beszédre.

Laura „hangosnak” nevezte őket.

Pilar gondosan összehajtotta a lepedőt.

-RENDBEN.

Laura elmosolyodott, meg volt győződve arról, hogy nyert.

Amit nem tudott, az az volt, hogy Pilar egyetlen eurót sem tartozott a házért, hogy a tulajdoni lap csak az ő nevére szólt, és hogy két hónappal korábban megváltoztatta a végrendeletét egy olyan okból, amiről Álvaro soha nem mert rákérdezni.

Másnap délután, pontosan 18:30-kor, háromszor csengett a csengő.

Laura megjelent a folyosón.

Pilar felvette a legjobb blúzát, kinyitotta az ajtót és elmosolyodott.

– Tökéletes. Megérkeztek a barátaim.

És aznap este, 8:05 előtt valaki kiderítette, hogy ki is valójában a főnök.

2. RÉSZ

Carmen egy még meleg krumplis omletttel érkezett. Teresa két üveg Utiel-Requena bort hozott. Marisa egy süteménnyel és egy hatalmas zacskó krokettel jelent meg.

– Pilar, ha ez egy szomorú vacsora lesz, visszaviszem a kroketteket – viccelődött, miközben belépett.

Laura feszült arccal jött ki a konyhából.

-Ez mit jelent?

– Vacsorázni megyünk – felelte Pilar.

– Mondtam, hogy nem hozhatsz magaddal embereket engedély nélkül.

Marisa felvonta a szemöldökét.

– Kinek az engedélyével?

Álvaro lement a földszintre, amikor meghallotta a hangokat.

– Anya, ne kezdd már!

Pilar nyugodtan nézett rá.

– Még nem kezdtem semmit. Meghívtam 3 barátomat a házamba.

Laura az órára mutatott.

– Majdnem este 7 óra van. Luciának nyugalomra és csendre van szüksége.

—Lucía örömmel mutatja meg Teresának a rajzait.

– Elfogadtad a szabályokat.

– Nem. Hallottam őket.

Leültek vacsorázni az ebédlőbe. Pilar elővette a fehér terítőt, amit vasárnapra foglalt, és kirakta a poharakat, amiket Joaquín vett egy kézműves vásáron. Laura a konyhában evett Álvaróval, és a kelleténél hangosabban csörömpölte az evőeszközét. Lucía kétszer is megjelent, hogy krokettet kérjen, és végül néhány percig Carmen ölében ült nevetve. Ez cáfolta azt a kifogást, hogy a látogatók felzaklatták a lányt. Pilar egy órán át újra nevetett, pont úgy, mint azelőtt.

Carmen egy piaci anekdotát mesélt, Teresa az olaj árára panaszkodott, Marisa pedig addig utánozta volt főnökét, amíg mindenki sírva nem nevette.

Este 8:05-kor Laura úgy lépett be az ebédlőbe, mintha egy éttermet vizsgálna meg.

– Ennek most véget kell vetni.

Hirtelen csend lett.

Pilar letette a poharat az asztalra.

-Igazad van.

Laura elmosolyodott.

Aztán Pilar odament egy tálalószekrényhez, kivett egy borítékot, és átnyújtotta neki.

– Késő van. El kellene kezdened pakolni.

Álvaro elsápadt.

-Hogy?

Belül egy ügyvéd által készített hivatalos közlemény volt: 30 nap az ingatlan elhagyására.

Laura kétszer is elolvasta az első oldalt.

– Nem rúghatsz ki minket. Terhes vagyok.