1. RÉSZ

Apja temetésének napján Lucía azt hitte, hogy a bátyja teljesen elvesztette a szégyenérzetét, amikor meglátta őt fekete öltönyök között, élénkpiros öltönyben.

A szertartást Madrid külvárosában, egy kis temetőben tartották, egy szinte bántóan tiszta októberi ég alatt. Fehér rózsák koszorúi, mozdulatlan ciprusfák és több mint 60 ember várakozott csendben. Mindenki feketébe, szürkébe vagy sötétkékbe volt öltözve. Mindenki, kivéve Sergio-t.

Sergio zsebre dugott kézzel, frissen nyírt szakállal, a napon csillogó, lehetetlenül vörös hajjal kelt át az úton. Nem tűnt dacosnak. Fáradtnak látszott. Lucía ennek ellenére érezte, hogy arcába forróság csap.

-Megkérdezhetem, mit viselsz? -suttogta, miközben leült mellé.

-Most nem.

– Apu utálta volna ezt.

Sergio elfordította a fejét. Szemei ​​fel voltak duzzadva, de a hangja határozott volt.

– Nem. Pontosan ezt nem.

Ez a válasz még jobban felbosszantotta.

Apjuk, Julián Ortega, közel 40 évig dolgozott építőmérnökként. Olyan ember volt, aki képtelen volt 10 szót kimondani, ha kettővel is meg tudott oldani valamit. Nem tartott hosszú beszédeket, nem ölelkezett megszokásból, és szinte soha nem mondta ki, hogy „szeretlek”. De hajnali 2-kor is megjavította a redőnyöket, 300 kilométert vezetett, ha valamelyik gyermekének szüksége volt rá, és soha nem hagyott ki egyetlen születésnapot, ballagást vagy fontos találkozót sem. Amikor Lucía és Sergio édesanyja elköltözött otthonról, panasz nélkül átszervezte az életét, és egyedül nevelte fel őket.

A szeretet módja mindig is a jelenlét volt.

Ezért fájt annyira, hogy az elmúlt 5 évben alig tudtak együtt lenni Sergioval.

Minden Sergio válása után kezdődött. Apa és fia egy este pénzről, büszkeségről és olyan döntésekről vitatkoztak, amelyeket egyikük sem akart utólag megmagyarázni. Attól kezdve karácsonykor felhívták egymást, boldog születésnapot kívántak egymásnak, és úgy ettek együtt, mint két udvarias idegen. Julián soha nem kért bocsánatot. Sergio soha nem kérdezte meg, hogy sajnálja-e.

A halála előtti hat hónapban Lucía látta apját, amint minden csörgésre ránéz a mobiltelefonjára, és egy névre vár, ami szinte soha nem érkezett meg. Egyik este rajtakapta, amint lassan írt a konyhaasztalnál. Kihúzott mondatokat, újrakezdte, és elrejtette a papírt, amikor Lucía bejött.

Lucia nem kérdezte.

Most már azt kívántam, bárcsak megtettem volna.

A szertartás véget ért. Amikor a résztvevők közeledtek, hogy részvétüket nyilvánítsák, egy idős férfi tört elő közöttük. Tomás Valverde volt, ügyvéd és Julián évtizedek óta barátja.

Amikor meglátta Sergiót, megdermedt.

Nem nézett az arcába.

A piros öltönyre nézett.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte.

Sergio összevonta a szemöldökét.

– Apa szekrényéből.

Lucia hirtelen ránézett.

–Kiürítettem a szekrényét. Az az öltöny nem volt ott.

– Nem a hálószobában voltam – felelte Sergio. – Egy könyvespolc mögött voltam az irodában.

Tamás elsápadt.

– Egy könyvespolc mögött?

Sergio elmagyarázta, hogy miközben régi dokumentumokat keresett, felfedezte, hogy a könyvespolc egy része rejtett zsanérokon forog. Mögötte egy keskeny szekrény volt három ruhatáskával. Kettőben fekete öltönyök voltak. A harmadikban a piros. A fogason egy cetli lógott a nevével és egyetlen utasítással: „Viseld, ha eljön az ideje.”

Tamás egy lépést tett felé.

– Sergio… megnézted már a zsebeidet?

– Igen. Üresek.

Az ügyvéd lassan megrázta a fejét.

– Akkor apád jobban elrejtette.

És Lucia előtt két ujját a kabát mellkasának bélésére helyezte. Valami zizegett az anyag alatt.

Sergio lélegzete elállt.

2. RÉSZ

Tomás a kápolna mögé vezette a testvéreket, eltávolodva a többiektől. Elővett egy kis ollót az aktatáskájából, és gondosan kibontott vele négy centiméternyi bélést. Egy összehajtott papírlap bukkant elő.

Sergio felismerte Julian kézírását, mielőtt kinyitotta volna.

Némán olvasott. Az első oldal felénél remegni kezdett a keze.

Lucía magyarázatra várt, de a férfi csak ennyit tudott kinyögni:

– Apa tudta, hogy szerintem megvet engem.

A levél a válásról, erről a vitáról és az elidegenedés éveinek összességéről szólt. Julián bevallotta, hogy a hallgatást erőnek hitte. Amikor Sergio összetört, az apja tanácsot próbált adni neki, pedig valójában azt kellett volna mondania neki, hogy látja a fájdalmát, és hogy még mindig ott van mellette.

Aztán jött a bocsánatkérés.

És egy mondat, ami lefegyverezte Sergiót:

– Nem várhattam volna el tőled olyan szavakat, amiket én sosem tudtam kiejteni.

Lucía Tomásra nézett.

– Tudtad ezt?

–Tudtam, hogy előkészületeket készített. Augusztusban azt mondta, hogy felismeri a jelet.

Mindhárman a piros öltönyösre néztek.

Thomas ezután kinyitott egy másik borítékot.

– És a legfontosabb még mindig hiányzik.

Bent két kulcs, két kártya és egy utasítás volt: vissza kellett menniük a házba, bemenni a garázsba, és együtt kinyitni a hátsó fémszekrényt.

Sergio felnézett.

A neki címzett képeslap mindössze hat szót tartalmazott:

„Amit elvesztettél, az még mindig ott vár rád.”

3. RÉSZ

Julian házában még mindig kávé, fa és kölni illata terjengett, mintha bármelyik pillanatban előbukkanhatna a folyosóról, és megkérdezhetné, miért csapnak ennyien zajonganak.

Lucía ment be először. Sergio követte, vörös öltönye már a könyökénél gyűrött volt. Tomás becsukta mögöttük az ajtót. Senki sem változott. Kevesebb mint egy órája temették el az apjukat, mégis úgy sétáltak a garázs felé, mintha Julián megválaszolatlanul hagyott volna egy találkozót.

A fémszekrény ott volt, ahová a kártya mutatott: hátul, egy festékesdobozokkal, méret szerint rendezett csavarokkal és Julián szinte képtelen pontossággal felcímkézett dobozokkal teli polc mellett.