1. RÉSZ

– Apa, nem akarok visszamenni oda. Mr. Ruben adott nekem valami furcsa levet… és azt mondta, hogy utána azt kell mondanom, hogy te adtad nekem.

Álvaro Serrano mozdulatlanul állt, egyik kezével a kocsi ajtaján.

A hétéves Clara a szedán hátsó ülésén ült, még mindig abban a rózsaszín hercegnős ruhában, amit élete első pizsamapartin viselt. Arca sápadt volt, szemei ​​duzzadtak, egyik kezét a hasára szorította. Mögöttük, egy la moralejai villa kocsifelhajtóján Rubén Ferrer olyan nyugalommal figyelte a jelenetet, ami hirtelen természetellenesnek tűnt.

Tíz perccel korábban Rubén úgy mosolygott, mint egy kedves apa.

– Nagyon keveset aludtak. Tudod, milyenek ebben a korban.

Álvaro nem válaszolt. Becsukta az ajtót, beindította az autót, és amint befordult a sarkon, Clara sírni kezdett.

Nem kérdezte ki. Csak azt kérdezte, hogy vannak-e fájdalmai, és hogy tud-e rendesen lélegezni. Amikor a lány azt mondta, hogy szédül, és erős gyomorfájása van, egyenesen a kórházba hajtott.

A sürgősségin egy nővér elvitte Clarát, miközben Álvaro felhívta Irene-t, a volt feleségét.

–Megfigyelés alatt áll. Gyere be a kórházba, de ne hívd Rubént.

–Rubén? Mi történt?

– Majd itt elmondom.

Irén hangja megváltozott.

– Álvaro, mondd el, mi történt!

Letette a telefont.

Egy órával később megjelent egy orvos egy mappával a kezében. Nem csinált jelenetet. Ez még jobban megijesztette Álvarót.

„A lánya állapota stabil. Jól reagált a kezelésre, és egyelőre nem látunk maradandó károsodást. Az elemzés azonban egy nyugtató hatású felnőtteknek szánt gyógyszer nyomait mutatta ki. A mennyiség nem egyezik az egyszerű véletlen érintkezéssel.”

Álvaro érezte, ahogy a talaj megpuhul.

– Azt mondod, hogy valaki odaadta neked?

„Azt mondom, hogy aktiválnunk kell a protokollt, és értesítenünk kell a rendőrséget. Egy hétéves kislány szervezetében nem szabadna lennie ennek az anyagnak.”

Röviddel ezután két rendőr érkezett. Clara röviden ugyanezt mesélte el: Rubén más pohár gyümölcslevet adott neki, mint a többi gyereknek; annak „keserű íze volt, mint az orvosságnak”; aztán bevitte a konyhába, és megkérte, hogy ismételjen el egy mondatot.

„Milyen kifejezés?” – kérdezte az ügynök.

Klára zavartan nézett az apjára.

– „Apa azért adta nekem a gyógyszert, mert azt akarta, hogy elaludjak.”

Álvaro már nem érzett haragot. Valami rosszabbat érzett: félelmet.

Abban a pillanatban Irene belépett a szobába. Haja rendszertelenül hátra volt fésülve, arca elkeseredett. Odaszaladt Clarához, megölelte, és sírni kezdett.

– Az én kislányom… az én kislányom…

Úgy nézett ki, mint egy rémült anya.

Mígnem az egyik tisztviselő megkérdezte:

– Asszonyom, jól ismeri Rubén Ferrert?

Irene-nek mindössze egy másodpercre volt szüksége a válaszadáshoz.

De Álvaro ezt a pillanatot látta.

– Ő Clara egyik osztálytársának az apja.

A tiszt kinyitott egy átlátszó zacskót, és az asztalra tett egy második telefont, amit a lány hátizsákjában találtak.

A képernyő felvillant egy értesítéstől.

A kapcsolattartónak nem volt neve.

Csak egy kezdőbetű.

“ÉN”.

És az üzenet így szólt:

„Megismételte a kifejezést, ahogy megbeszéltük?”

2. RÉSZ

Irene nem bírta állni a tekintetét.

A telefont a hátizsákban rejtették el, hogy rögzítsék Clara és az apja beszélgetését a pizsamaparti után. A megtalált üzenetek szerint valaki az autóban arra várt, hogy a lány elismételje az előre elkészített mondatot.

Irene még a kórház elhagyása előtt összeesett.

– Nem tudtam, hogy Rubén valami veszélyeset fog neki adni – suttogta. – Megesküdött, hogy csak álmos lesz. Azt akartuk, hogy úgy tűnjön, mintha altatót adnál neki.

Álvaro úgy nézett rá, mintha nem ismerné azt a nőt, akivel tizenegy évet töltött együtt.

-Szóval így?

—Őrizetbe vételért.

Irene Clarával Marbellába akart költözni; Álvaro ellenezte, hogy hirtelen megváltoztassa az iskoláját, a városát és a megszokott rutinját. A bíróság helybenhagyta a közös felügyeleti jogot.

Rubén nemcsak egy osztálytársának az apja volt.

Ő volt Irene új titkos társa.

Az üzenetek hetekig tartó beszélgetéseket mutattak be arról, hogyan lehet „ijesztgetni”, felvételt készíteni Claráról és Álvarót felelőtlen apaként bemutatni.

– Nem én engedélyeztem azt a gyógyszert – erősködött Irene. – Nem tudtam, mit fogok adni neki.

Aztán az ügynök megmutatta az előző este küldött üzenetét:

„Tedd, amit tenned kell. Ezúttal olyan bizonyítékra van szükségem, amit senki sem vitathat.”

Álvaro megértette, hogy bár Irene nem a lényeget választotta, a tervet igen.

És akkor megérkezett a hír:

Rubén épp eltűnt.

3. RÉSZ

A rendőrség kevesebb mint 30 perccel azután érkezett meg a La Moraleja villához, hogy megerősítette: Rubén nem veszi fel a telefonját.

A ház nyitva volt.

Nem volt autó a garázsban.

A lánya, Jimena, a biológiai anyjával volt, aki évekkel korábban elvált tőle, és nem vett részt a pizsamapartin. A rendőrök a konyhát makulátlannak találták, szinte túl tisztának egy négygyermekes éjszakához képest: tiszta konyhapult, elmosott poharak és frissen cserélt szemeteszsákok.

De Rubén elfelejtett valamit.

A kertet megfigyelő külső kamera egy üvegpanelen keresztül a konyha egy részét is rögzítette.

A képen nem látszott tisztán, mi van a pohárban. Látszott rajta, ahogy Rubén egy külön italt készít, odahívja Clarát, és csak neki adja át. Percekkel később Rubén a lány elé leguggol, és az asztalon lévő telefonra mutatva beszél hozzá.