2. RÉSZ
Mire a hívásom beérkezett, a beszállóajtó már lezárult.

Egy pillanatig semmi sem történt.

A repülőtér lélegzett körülöttünk – kerekek kattogtak a csempén, bejelentések visszhangoztak a mennyezeti hangszórókból, egy baba sírt valahol egy kávézópult közelében. Az emberek unalmas sietséggel haladtak el mellettünk, mint az utazók, akiknek megvolt a saját úti céljuk, a saját problémáik, a saját életük.

És mellettem Lily úgy fogta a kezem, mintha attól félne, hogy a világ felborul, ha elengedi.

Olyan kicsi volt a tenyere, hogy alig érte el az enyémet.

Owen a plüssmackója mögül figyelmesen nézett rám. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki már megtanulta, hogy a felnőtteket az arcuk alapján mérje fel, mielőtt elhitte volna a szavukat.

„Visszajön?” – kérdezte.

Ránéztem.

Voltak kedvesnek tűnő válaszok.
Voltak gyengédnek tűnő válaszok.
És ott volt az igazság.

– Nem tudom – mondtam. – De gondoskodom róla, hogy biztonságban legyél, amíg kiderítjük.

Owen tekintete a padlóra siklott.

Lily suttogta: „Azt mondta, nyugton kell ülnünk.”

– Mikor mondta ezt?

– Azt mondta, amíg nem jön valaki – válaszolta Owen halkan, de határozottan.

„Kinek kellett volna jönnie?”

Megvonta a vállát.

Lily ujjai megszorultak az enyémek körül. „Senki.”

Marco közelebb lépett, arca feszült volt. Nyolc éve dolgozott nekem. Láttam, ahogy pislogás nélkül néz szembe fegyveres emberekkel, alkukat köt nála kétszer nagyobb emberekkel, és úgy hajt át Chicagóban a hóviharokon, mintha a jég nem lenne komolyabb, mint az eső.

De nem tudott anélkül ránézni ezekre a gyerekekre, hogy ne nyeljen nagyot.

– A repülőtéri rendőrség úton van – mondta halkan.

Bólintottam.

Lily tekintete rávillant, majd vissza rám. „Bajban vagyunk?”

A kérdés kőként landolt a mellkasomban.

– Nem – mondtam azonnal. – Nincs bajod.

– Mert nem mozdultunk el – mondta Owen. – Ott maradtunk, ahol mondta.

„Tudom, hogy megtetted.”

– Nem voltunk rosszak – tette hozzá Lily, szinte könyörögve.

Teljesen feléjük fordultam, és lehalkítottam a hangomat, hogy csak ők hallják. „Figyelj rám! Mindez nem azért történt, mert rosszak voltatok. Semmi sem a te hibád.”

Owen hosszan nézett rám, majd olyan szorosan ölelte magához a mackóját, hogy megfeszültek a varratai.

A gyerekek nem mindig hitték el, amit a felnőttek mondtak.

Néha leginkább azt hitték el, amit ismételgettek nekik.

Két repülőtéri rendőr közeledett nyugodt arccal és óvatos léptekkel. Az egyik egy kedves barna szemű, ezüstös halántékú nő volt. A jelvényén Daniels felirat állt. A másik, fiatalabb és magasabb, távolságot tartott, mintha tudná, hogy túl sok egyenruhás egyszerre megijesztheti őket.

Daniels tiszt néhány méterre leguggolt.

– Sziasztok – mondta gyengéden. – Daniels rendőr vagyok. Önök Lily és Owen?

Lily kissé az oldalamhoz dőlt, de bólintott.

– Segítünk kideríteni, mi történt, rendben?

Owen megkérdezte: „Rendőrautóval kell mennünk?”

– Nem, hacsak nem feltétlenül szükséges – mondta Daniels. – Most csak azt akarjuk, hogy biztonságban legyél.

Biztonságos.

Ez a szó mintha átjutott volna a gyerekeken anélkül, hogy leszállt volna.

Tudtam, milyen érzés ez.

A biztonság csak egy szó volt, amíg valaki be nem bizonyította.

Daniels rám pillantott. – Láttad, ahogy a nő elhagyta őket?

“Igen.”

“Kapcsolat?”

“Egyik sem.”

Kissé kiélesedett a tekintete. Az emberek néha felismertek. Nem mindig fényképekről, hanem abból, ahogyan a körülöttem lévő emberek viselkedtek. Marco, a szabott öltönyök, a távolabb ülő, csendes férfiak – ezek a dolgok nagy benyomást keltettek.

„Mi a neve, uram?”

„Gazdagabb lopás.”

A fiatalabb tiszt gyorsan felnézett. Daniels nem.

„Te hívtad be?”

„Én is. A csapatom értesítette a repülőtéri személyzetet is. A repülőgépnek még mindig a kapunál vagy a gurulóúton kellene lennie.”

Daniels nyugodtan és határozottan beszélt a rádiójába. Aztán visszafordult a gyerekekhez.

„Mi volt a nő neve?”

Lily Owenre nézett.

Owen a mackójára meredt.

– Claire – mondta végül Lily. – Claire Bennett.

„Ő az anyád?”

– Nem – felelte gyorsan Owen. – Apához ment feleségül.

– Mikor halt meg az édesapád? – kérdezte Daniels halkan.

A gyerekek mozdulatlanná dermedtek.

Ez a fajta csend arra késztette a közelben lévő összes felnőttet, hogy abbahagyja a tettetést, mintha nem figyelne.

Lily alsó ajka remegett. „Március.”

Megfeszült az állam.

Négy hónap.

Ezek a gyerekek négy hónapja elvesztették az apjukat, és a nő, aki megígérte, hogy gondoskodik róluk, nélkülük szállt fel a repülőre.

Daniels ismét rám pillantott, és láttam az arcán – ugyanazt a visszafogott dühöt, amit Marco próbált elrejteni, ugyanazt a hitetlenkedést, ami átrántott a terminálon.

De Danielst erre képezték ki.

Nem átkozódott.
Nem ígért olyan dolgokat, amiket nem tudott irányítani.
Nem épített vihart magából, mert a gyerekeknek menedékre volt szükségük, nem mennydörgésre.

– Hozunk neked valamit inni – mondta. – Egy gyümölcslé jó lenne?

Lily bólintott.

Owen nem válaszolt.

Marco felé fordultam. „Keress valami puhát. Gyümölcslevet. Kekszet. Gyümölcsöt, ha van nekik.”

Gondolkodás nélkül elment.

„Vannak rokonaid a közelben?” – kérdezte Daniels az ikrektől.

Owen nem szólt semmit.

Lily megrázta a fejét.

„Nagyszülők? Nagynénik? Nagybácsik?”

– Apánknak volt egy bátyja – mondta Lily lassan. – De Claire azt mondta, hogy nem akart minket.

Valami megmozdult bennem.

„Mi volt az apád neve?” – kérdeztem.