Az interjú során gúnyolódtak az egyszerű öltözékén… mit sem sejtve arról, hogy az örökös mindent figyel, és hogy beleszeretett a nőbe.

– Tényleg így öltözött egy interjúra?

Valeria Hernández lenézett a kabátja ujjára. Az anyja előző este javítgatta meg a konyhai lámpa mellett, miközben a testvérei aludtak.

Az öltések aprók és erősek voltak. Valeria egészen addig a pillanatig a szeretet jelének tekintette őket.

Most, a két nő előtt, akik vizsgálták, úgy tűnt, megbocsáthatatlan hibává váltak.

– Az állás adminisztratív asszisztensi pozícióra szól – válaszolta. – Elhoztam az előző munkahelyeimről származó bizonyítványaimat és referenciáimat.

Patricia, a kiválasztási vezető, halkan felnevetett.

Mellette egy kifogástalan hajú, aranyórás nő még csak ki sem bontotta a mappát.

– Az image itt is számít. Egy hetven éves múltra visszatekintő céget képviselünk.

Valeria már két órája utazott Coatepec külvárosából. Reggeli nélkül indult útnak, hogy pénzt gyűjtsön a visszaútra.

Szükségem volt arra a munkára.

De még több kellett ahhoz, hogy szégyellnivaló nélkül hazamehessen.

– Akkor nézze át a képesítéseimet, és mondja meg, hogy alkalmasak-e a pozícióra. A ruházatomat már ellenőrizték.

Az órás nő abbahagyta a mosolygást.

– Elmehetsz.

Valeria felállt. Miközben felvette a mappáját, meglátta a számviteli gyakorlati lapokat, amelyeket érkezéskor kapott, és amelyekhez senki sem engedte meg, hogy magyarázatot adjon.

Elrendezgette őket az asztalon.

– Mielőtt elmegyek, a gyakorlatod száznyolcvankétezer peso különbséggel jár. A második oldalon van bejelölve.

– Ez nem a te dolgod.

Egy férfihang hallatszott az ajtó felől.

– Ha ezek azok a dokumentumok, aminek hiszem őket, akkor az én dolgom is.

A két nő felállt.

A férfi, aki az imént belépett, körülbelül harmincöt évesnek tűnt. Laza volt a nyakkendője, és egy mappa volt a hóna alatt.

– Montaño úr – dadogta Patricia –. Nem tudtuk, hogy itt van.

– Eleget hallgattam.

Andrés Montaño volt az, a cég új igazgatója és a kávéültetvények örököse, amelyek presztízst hoztak családjának.

Négy hónappal korábban, apja halála után tért vissza Veracruzba.

Odalépett az asztalhoz.

– Meg tudnád mutatni a különbséget?

Valeria két oszlopra mutatott.

– Ezek a kifizetések a termelők egyenlegéből levonva jelennek meg, de a bizonylatokon nem szerepelnek. Lehet, hogy hiányzik egy oldal. Nem azt mondom, hogy bárki lopott. Azt mondom, hogy ez lehetetlenné teszi a számlák egyeztetését.

Andrés átnézte a lepedőket.

Aztán a nőre nézett az órával.

– Claudia, miért használsz valós információkat kiválasztási tesztként?

Az unokatestvérének egy kis időbe telt, mire válaszolt.

–Patricia biztosan rossz mappát vitt magával.

Patricia kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.

Andrés megkérte, hogy megtarthassa a dokumentumokat, és elkísérte Valeriát egy kis szobába.

Az első dolga az volt, hogy bocsánatot kért.

– Ami történt, az elfogadhatatlan.

– Nem kell, hogy szeresd a kabátomat – felelte. – Az kell, hogy ne használd, amikor eldöntöm, el tudom-e végezni a munkámat.

Bólintott.

Negyven percig kérdezte. Valeria mesélt az esti tanulásáról, a leltározásban szerzett tapasztalatairól és anyja kis varróműhelyének számláiról.

Andrés megkérte, hogy oldjon meg egy másik feladatot.

Ezúttal az értékeléshez előkészített információkkal.

Két nappal később kapott egy hívást: megkapta az állást.

Nem egyedül intézte volna a pénzügyeket, és nem vizsgált volna ki egy alig ismert céget. Ernesto Salcedo könyvelővel fog együttműködni, akit a gazdaságok számláinak áttekintésére vettek fel.

Valeriának ennyi elég volt.

Egy igazi lehetőség.

Amikor elmondta az anyjának, Doña Mercedes letette az ollót az asztalra, és sírni kezdett.

– Jól bántak veled?

Valeria habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Végül is, igen.

Tizenhat éves bátyja, Tomás, úgy emelte fel a karját, mintha bajnokságot nyert volna. Abril, a legfiatalabb, egy gyakorlatiasabb kérdést tett fel:

– Szóval akkor már nem fogják kikapcsolni az áramot?

Valéria megölelte.

– Fogadjuk be a lemaradását.

Azon az estén quesadillákat vacsoráztak. Mercedes az utolsó darab sajtot is a lánya tányérjára tette, és úgy tett, mintha már evett volna.

Valeria négyfelé osztotta.

Az első néhány hét kimerítő volt.

Megtanulta a birtokok nevét, a vásárlási ciklusokat, és a különbségeket aközött, amit a hivatalok feljegyeztek, és ami valójában a borászatokból származott.

Ernesto követelőző volt.

Tele jegyzetekkel adta vissza neki a jelentéseket, de soha nem gúnyolta ki.

„A gyanú hasznos a kereséshez” – ismételte meg. „A megerősítéshez bizonyítékra van szükségünk.”

Valeria apró részletekben kezdte megtalálni őket.

Egy szállítmány kétszeri számlázással került felszámításra. Karbantartást végeztek egy hónapok óta üzemen kívüli gépen. Olyan műtrágyaszállítmányok, amelyek nem egyeztek meg a raktári nyilvántartásokkal.

Eközben Klaudia távolról figyelte.

Ő volt az adminisztratív igazgató, és azért vett részt az interjún, mert kézben akarta tartani a személyzet felvételét.

Egyik reggel megállította a liftnél.

– Az unokatestvérem gyakran izgatottá válik nehéz ügyek miatt. Ne tévessze össze a nagylelkűségét a garantált karrierrel.

Valeria megragadta a mappát.

– Az értékelésemet Salcedo könyvelő írta alá.

Klaudia örömtelenül mosolygott.

– Mindenki aláír valamit.

Röviddel ezután elkezdődtek a hozzászólások.

Azt mondták, Andrés szánalomból alkalmazta. Később azt mondták, hogy volt még valami köztük.

Még nem volt egy sem.

De Valeria másfajta nyugtalanságot kezdett érezni, amikor belépett a megbeszélésekre, és félbeszakítás nélkül kikérte a véleményét.