Közeledett a régiós bajnokság. Viktor számára ez mindig a presztízs és a büszkeség terepe volt. Mindenáron bizonyítani akarta, hogy a dojójából kerülnek ki a legkeményebb, legkönyörtelenebb harcosok. Az edzések egyre brutálisabbá váltak. Viktor már nemcsak tanított, hanem büntetett. Akiben látta a hibát, azt azonnal kíméletlen sparringra (küzdelemre) hívta ki, hogy “kiverje belőle a gyengeséget”.
Egyik este Viktor úgy döntött, hogy Máté lesz a példastatuálás alanya. – Te vagy a legpuhább ebben a teremben, Máté! – üvöltötte Viktor, miközben a fiú körül körözött a tatamin. – Mutasd meg, amid van! Támadj!
Máté vett egy mély lélegzetet. Ahelyett, hogy megijedt volna, eszébe jutottak Anna szavai. Legyél a víz. Amikor Viktor megindult egy elsöprő erejű egyenes ütéssel, Máté nem merevedett meg. Egy apró, szinte észrevehetetlen lépéssel kilépett a támadás vonalából, és miközben Viktor ökle a semmit hasította át, Máté a csípőjét megfordítva, tökéletes ívben húzott be egy köríves rúgást, amely milliméterekkel állt meg Viktor arca mellett.
A terem megfagyott.
Viktor arca eltorzult a felismeréstől. Ez nem az ő technikája volt. Ez nem az az agresszív, merev küzdőstílus volt, amit ő sulykolt a tanítványaiba. Ez valami más volt. Valami sokkal ősibb, sokkal tisztább. És Viktor pontosan tudta, honnan származik.
A tekintete azonnal a terem sarka felé villant, ahol Anna épp a porszívó kábelét tekerte fel.
– Elég! – ordította Viktor, és leintette az edzést. – Mindenki takarodjon haza! Ma nincs több gyakorlás.
A diákok gyorsan, szinte menekülve hagyták el a termet. Viktor megvárta, amíg az öltöző ajtaja is becsapódik, majd lassan, nehéz léptekkel Anna felé indult. A levegő sűrű volt a feszültségtől. A férfi megállt néhány lépésre a nőtől. A mellkasa zihált, a kezei ökölbe szorultak, majd lassan kiengedtek.
– Te tanítod őket a hátam mögött – mondta Viktor. Nem volt benne harag, inkább egyfajta mély, keserű beletörődés.
Anna felegyenesedett, és egyenesen a szemébe nézett. – Nem tanítom őket. Csak segítek nekik megérteni azt, amit magának kellene megtanítania, ha a saját egója nem vakítaná el.
– Ez az én termem! – csattant fel Viktor, de a hangjából hiányzott az erő. – Én építettem fel. Én tettem őket harcossá.
– Harcossá? – Anna halványan, szomorúan elmosolyodott. – Bokszzsákokat csinált belőlük a saját frusztrációi számára. A karate nem arról szól, hogy megtanítjuk a gyerekeket arra, hogyan osszanak ki fájdalmat. A karate arról szól, hogy megtanítjuk őket elviselni az élet ütéseit, és hogyan maradjanak egyenesek, amikor minden összedől körülöttük. Azt hiszi, a fekete öv a derekán feljogosítja arra, hogy istennek érezze magát. De az az öv csak egy darab rongy, ami összetartja a gijét. Az igazi öv a szívben van.
Viktor sokáig hallgatott. A szavak úgy találták el, mint a fizikai ütések. Visszagondolt az elmúlt hetekre. A csendre, ami a terembe költözött. A diákok tekintetére, amelyben már nem tisztelet volt, csak távolságtartás. Rájött, hogy bár fizikailag jelen volt, vezetőként már régen elveszítette őket.
Lassan lehajtotta a fejét. A hatalmas férfi, aki egész életében a dominanciára épített, hirtelen aprónak és végtelenül fáradtnak tűnt.
– Meg tudod mutatni? – kérdezte suttogva.
Anna meglepődött. – Mit?
– Azt a mozdulatot. Azt a nyugalmat, amivel a földre küldtél. És azt, amit Máténak tanítottál. – Viktor felnézett, és a szemében most először nem volt semmi arrogancia. Csak a tiszta, nyers vágy a tanulásra. Egy kezdő tekintete volt. – Évek óta nem fejlődtem. Évek óta csak a saját dühömből táplálkozom, és azt hittem, ez az erő. De amikor elestem… rájöttem, hogy üres vagyok.
Anna letette a kábelt. Hosszasan tanulmányozta a férfit. Látta rajta a valódi megtörtséget, azt a ritka pillanatot, amikor az ember képes ledobni a saját maga által épített páncélt, és beismerni a tévedését.
– Vegye le a cipőjét – mondta végül Anna halkan.
Viktor habozott egy pillanatig, majd lassan kibújt a cipőjéből, és fellépett a tatamira. Anna követte őt. Bár a nő egyszerű takarítóruhát viselt, a tartása, ahogy a szőnyegre lépett, azonnal tiszteletet parancsolt.
– Támadjon meg – mondta Anna. – Úgy, ahogy a diákjait szokta. Minden erejével. Ne fogja vissza magát.
Viktor vett egy mély lélegzetet. A régi reflexek működésbe léptek. Megindult előre, hatalmas lendülettel, egy elsöprő erejű egyenes ütéssel.
De Anna nem volt ott.
Viktor ismét azt érezte, amit hetekkel ezelőtt. Az energiája a semmibe veszett. Anna nem hátrált, hanem egy apró forgással belépett a támadás belső ívére. Ahelyett, hogy megütötte volna a férfit, a kezét gyengéden, de határozottan Viktor alkarjára helyezte, és egy finom, szinte erőltetés nélküli mozdulattal irányt változtatott a férfi lendületének. Viktor ismét elvesztette az egyensúlyát, de ezúttal Anna nem hagyta elesni. Megtartotta a vállánál fogva.
– Érzi? – suttogta Anna a férfi fülébe. – A saját dühe húzza le a földre. Amíg haraggal üt, mindig vak lesz. Az erő nem az izmok megfeszítéséből fakad. Az erő a tökéletes elengedésből születik.
Viktor lassan felegyenesedett. A szívverése heves volt, de az elméje kristálytiszta. – Még egyszer – kérte, hangjában egyfajta kétségbeesett tisztelettel.
