„Azért akart elmenni, mert kellett valaki, akit hibáztathat.”
Azon az estén Brandon felhívott.
Most először válaszoltam.
– Elena, beszélnünk kell.
„Igazad van.”
A hangja megenyhült.
– Tudtam, hogy megnyugszol majd.
„Hallok a BRS Property Holdingsról.”
Csend.
Teljes csend.
Majd:
„Ki mondta neked?”
Csak ennyi kellett.
„Majdnem 170 000 dollárt vittél el.”
„Nem lopás volt. Befektetés volt.”
„Anélkül, hogy szóltál volna?”
„El akartam mondani, hogy mikor kezd el pénzt hozni az ingatlan.”
„És a hiányzó 10 500 dollár?”
Újabb szünet.
„Elena…”
„Azzal vádoltad az anyámat, hogy olyan pénzt lopott, ami soha nem létezett.”
„Dühös voltam.”
„Nem. Te tervezted.”
A hangja hirtelen megváltozott.
„Nem érted. Az anyád túlságosan belekeveredett a dolgokba. Folyton a pénzügyeinkről kérdezősködött.”
Lefagytam.
Anya rám nézett.
„Milyen kérdések?”
Túl későn döbbent rá, mit vallott be.
Két héttel korábban Margaret észrevette, hogy banki levelek érkeznek, miközben én dolgoztam.
Brandon kivette a kezéből őket, mielőtt a többi posta közé tehette volna.
Nem gondolt rá.
Brandon láthatóan nem tette.
Rettegett attól, hogy elmondja nekem.
Így hát kitalált egy okot, hogy kiűzze onnan.
A válás hónapokig tartott.
A pénzügyek kivizsgálása még tovább tartott.
De az ingatlanvásárlásokat dokumentálták, akárcsak az átruházásokat.
Brandon nem vette el a megtakarításaimat.
Mire minden rendeződött, a pénz nagy részét a vagyon és egyéb vagyonelemek felosztásával visszaszerezték.
A házasságom véget ért.
De valami más is megváltozott.
Anya abbahagyta a bocsánatkérést a „baj okozásáért”.
Mert nem tette tönkre a házasságomat.
Véletlenül fedte fel.
És amikor Brandon legutóbb megpróbálta elmondani, hogy az anyám kiválasztása mindenembe került, végül így válaszoltam:
„Nem, Brandon.
Az anyám választása megmentett attól, hogy még többet veszítsek.”
