Valami újat is tanulhatsz.

Lucia nevetett, miközben keskeny ágyában feküdt.

Éjfél körül ezt írta Gabrielnek: „Beleegyezem, hogy megpróbálom.

De nincsenek fekete ruháim, és nem is szándékozom eladósodni, hogy megvegyem őket.”

A válasz azonnal jött: „Nem szükséges.”

Hétfőn Teresa Aguilar, Don Arturo korábbi titkárnője fogadta.

Átadott neki egy kézikönyvet, jelszavakat, és szkeptikus pillantást vetett rá.

Lucíának több napba telt, mire megértette a rendszert.

Hibázott, segítséget kért, és kitöltött egy használati utasítást.

Egyik reggel rossz embernek küldött meghívót.

A megbeszélés előtt kijavította, bár fél órát töltött azzal, hogy elbújjon.

Teresa átbeszélte vele az eljárást, és megkérte, hogy írja le.

„Időben megkérdezni kevesebbe kerül, mint úgy tenni, mintha tudnád” – mondta neki.

Attól kezdve Lucía nem kért többé bocsánatot, valahányszor magyarázatot kért.

Azt is felfedezte, mennyi munkát végzett el a titkárnő anélkül, hogy tapsot kapott volna.

A köztük lévő csodálat lassan erősödött, a feladatok megosztása, a hibák kijavítása és az elismerés révén, hogy ki mit tett.

Azonban azonnal tudomásul vette a lehetetlen időbeosztást: ismétlődő megbeszélések, megválaszolatlan hívások és tizenkét óra étkezési idő nélkül.

Átszervezte, és engedélyt kért, mielőtt áthelyezné a találkozókat.

Gabriel a déli háztömbre mutatott.

-Mi az?

– Az ételed.

—Nincs időm.

– Ez nem egy olyan növény, ami vízen és kávén is él.

Teresa eltitkolta mosolyát a monitor mögé.

A következő hetekben Lucía megtanulta a jegyzőkönyvek készítését, és felfedezte, hogy számos egyszerű kérésre hónapok óta várt válaszra.

Néhányat megoldott, másokat pedig a saját csatornáiba terelt.

Az emberek elkezdtek megállni az asztalánál, mert tudták, hogy emlékezni fog a nevükre.

Így értesült Don Antonio Herrera megbízásairól.

Négyszer hívott Coatepecből, Veracruzból.

Egy kávészövetkezet elnöke volt, amely a kezdetektől fogva ellátta a vállalatot.

Gábriel nem hívta vissza.

Teresa elmagyarázta, hogy azt a kávét egy olcsóbb, nagy mennyiségben termelt változatra fogják cserélni.

Pénteken egy megbeszélésen Rodolfo Nieto pénzügyi igazgató ismertette a tervezett megtakarításokat.

Gábriel tollat ​​fogott, hogy jóváhagyja a megállapodást.

Lucia a székéből szólalt meg.

– Don Antonio megkért, hogy hallgassam meg, mielőtt döntök.

Azt mondja, az apja szavát adta neki.

Gábriel letette a tollát.

– Ez nem a nappali, Lucia.

Ne szakíts félbe!

A megaláztatás mozdulatlanná tette.

A találkozó aláírás nélkül ért véget.

Később, egyedül, állta a tekintetét.

– Felbérelt, hogy szóljak neki, ha hibázik.

Egy harmincéves kapcsolatnak akartam véget vetni anélkül, hogy meghallgattam volna a beszállítót.

– Nem ismeri azt a történetet.

– Akkor magyarázd el nekem.

De ne használd fel a szakmámat arra, hogy zavarba hozz.

Letette a jelvényét az asztalán, és elment.

Teresa sírva találta a fürdőszobában.

Felajánlotta neki egy zsebkendőt, és várt.

Aztán elmondta neki, hogy Don Antonio volt az utolsó, aki élve látta Don Arturót.

Az üzletember a szövetkezetből hazafelé menet balesetben halt meg.

Gábriel többé nem tette be oda a lábát.

A délután végén Lucia visszajött a táskájáért.

Az ablaknál ülve találta, kezében a telefonnal.

– Bocsánatot kell kérnem – mondta.

Ami a teremben történt, az igazságtalan volt.

Megmutatta neki egy nem fogadott hívást.

“Apu.

Vasárnap.

17:42».

– Vitatkoztunk.

Azt akarta, hogy én vezessem a céget.

Tovább akartam dolgozni a kávéültetvényeken.

Amikor felhívott, még mindig dühös volt, és én nem vettem fel.

Fél óra múlva értesítettek a kórházból.

Lucia a közelben ült.

Nem próbálta meg mondattal eltörölni azt a fájdalmat.

A saját apja már gyerekkorában abbahagyta a telefonhívást.

Tudtam, milyen egy néma telefon előtt várni, bár Gabriel története más volt.

Egy idő után elment két kávéért.

Megkóstolta a sajátját, és grimaszolt.

– Borzalmas.

– Az, amelyik az irodájából van.

Panaszt nyújthat be.

Gábriel fáradtan felnevetett.

Hétfőn felhívta Don Antoniót.

A következő szombaton meglátogatták a szövetkezetet.

Lucía el tudta kísérni, miután megbeszélte Rosalbával, aki majd ellátja Lucía törzsvendégeit.

– Menj – mondta neki a munkaadója –.

Az új dolgok elsajátítása nem jelenti azt, hogy szégyellni kell azt, amit már tudsz.

Útközben Gabriel Oaxacáról kérdezősködött.

Lucía arról beszélt, hogy az édesanyja élelmiszert árult, hogy eltartsa őt és a testvérét.

Azt mondta, hogy az apja minden hívással megígérte, hogy visszatér, amíg egyre ritkábban nem hívott, végül abbahagyta.

„Évekig azt hittem, jobban kell viselkednem ahhoz, hogy visszatérjen” – vallotta be.

Gabriel meghallgatta anélkül, hogy felajánlotta volna, hogy megjavítja azt, amit nem tud.

Amikor megérkeztek, rájött, hogy a férfi olyasmiről is beszélt, amit ritkán osztott meg.

Az utazás már mindkettőjük számára többet jelentett egy üzleti látogatásnál.

Don Antonio a szárítóudvarban várt.

Amikor meglátta Gabrielt, kérdés nélkül megölelte.

Az üzletembernek néhány másodpercre volt szüksége a válaszhoz.

Aztán úgy kapaszkodott belé, mint egy fiú.

A szövetkezet negyvenkét családot fogott össze.

Kávéültetvények és beszélgetések között Lucía egy másfajta Gabrielt fedezett fel: tudta, hogyan ismerje fel az érett kávébabokat, hogyan beszéljen a páratartalomról és hogyan magyarázza el az aromákat anélkül, hogy ránézett volna egy prezentációra.

Délután Don Antonio beszámolt nekik a szerződésről.

– Nem arra kérlek, hogy szánalomból vásárolj.

Arra kérlek, hogy hasonlítsd össze, amit mi teszünk, azzal, ami helyénvaló.

A kávénk nem versenyezhet pusztán a mennyiséggel.

Gábriel figyelt és jegyzetelt.

Később, egy parázstartó mellett az öregember eszébe jutott Don Arturo utolsó hétvégéje.