Azt is megtanulta, hogy válaszoljon, ha valami fáj neki.
Decemberben Oaxacába utaztak.
Doña Elena fürkésző tekintettel, anyajegyekkel üdvözölte Gabrielt, és ugyanazzal a kérdéssel fogadta, amit a telefonban is feltett:
– Jól bánsz vele?
Lucia válaszolt előtte.
– Én is elmondom neki, amikor nem.
Az anyja hangosan felnevetett.
Azon a délutánon együtt nézték át az elsőként eladott csomagok fényképeit.
Doña Elena felismerte annak a producernek a nevét, aki telefonon kísérte el a lányát egy nehéz szülés során.
Gabriel a konyhából hallgatta a történetet, miközben mosogatott.
Lucia egy pillanatig ránézett, majd elmosolyodott.
Szerette ott látni, az élete egyszerű dolgai között, anélkül, hogy bármelyiküknek is mássá kellett volna válnia ahhoz, hogy megossza azokat.
Aztán eltette a fényképeket, és kiment az anyjával kenyeret venni vacsorára.
Egyik reggel, miután visszatértek a toronyba, a recepciós név szerint üdvözölte Luciát.
Egy fiatal látogató idegesen közeledett, egy mappát tartva a mellkasához.
– Elnézést, ez a megfelelő sor?
Lucía ránézett a jelvényre, és elkísérte a lányt a jelzett pulthoz.
— Nézzük meg.
Gabriel a liftek közelében várta őket.
Amikor Lucia visszatért, megfogta a kezét.
-Lista?
Megigazította rózsaszín kabátját, és elmosolyodott.
Ezúttal tudtam, hová megyek.
És ha egy nap irányt kellene változtatnom, többé nem kellene bocsánatot kérnem a próbálkozásomért.
