Tűz ütött ki a Blackwater raktárépületében.

A rádiócsend utáni hárommásodperces szünet örökkévalóságnak tűnt Ray Sullivan kapitány számára.

A 17-es állomáson állt, és Daniel Brooks elszenesedett sisakját szorongatta, amikor a rádió hirtelen újra bekapcsolódott:

 

„Mayday… Brooks itt… csapdába esve a keleti alagút alatt… Nem vagyok egyedül.”

Mellette Lily állt – a kislány, akit Daniel mindig is élete értelmének nevezett. A lány suttogta:

– Apa azt mondta, hogy ti tudni fogjátok, hol kell keresni… – és halkan hozzátette: – A régi folyó még mindig folyik Feketevíz alatt.

Ezek a szavak visszarántották Rayt az eltemetett emlékekbe.

A Blackwater raktárépület tűzvészének helyszínén a mentőcsapatok egy rejtett, régi alagúthálózatot fedeztek fel, amely egy elhagyatott gyermekotthonhoz vezetett Santa Águedában.

A rádióban Daniel figyelmeztetett: „Ez nem tűz… ez temetés.”

 

Később a csapat egy furcsa szobában, egy gerenda alatt csapdába esve találta meg, csillagrajzokkal borítva, egy hold szimbólummal ellátott ajtó mellett, amelyet belülről törtek ki.

Daniel bevallotta, hogy titokban a Mercer Alapítvány után nyomozott, amely szervezet gyermekekkel, memóriával és emberi természettel kapcsolatos aberrált kísérletek elvégzésére specializálódott.

A holdajtó mögött gyerekek hangjai hallatszottak. Köztük lehetett Ava, Lily eltűnt húga.

Daniel megmentése után a rendőrség valami lehetetlent tárt fel: felesége és lánya, Lily hat évvel korábban tűzvészben haltak meg.

A lány azonban ott volt, élt.

 

A kórházban Lily a „csillagszobáról” beszélt, ahol gyerekeken végeztek kísérleteket.

Aztán megjelent Ava, és a szobát fekete víz árasztotta el, mintha Daniel múltja és bűntudata fizikai formát öltött volna.

Amikor a víz elnyelte Dánielt, eltűnt a megmenthetetlen gyermekek hangjaival együtt.

Aztán Lily előhúzott a sisakjából egy rozsdás kórházi karkötőhöz rögzített régi kulcstartót.

A karkötőn nem Daniel neve volt, hanem Rayé.

Ray ekkor rájött, hogy ő maga is járt abban a “csillagok szobájában”, de az emlékei kitörlődtek.

 

A rádió újra bekapcsolódott. Daniel utolsó hangja figyelmeztetésként hangzott:

A város ébredezik… és a múlt még nem fejezte be a játékát.

És amikor ismét egy éles kopogás visszhangzott a kórház padlója alatt, világossá vált: az ajtó már nem volt zárva.

Vártam, hogy Raynek eszébe jusson az igazság.

A tompa, ritmikus kopogás nem állt meg. Lentről, a kórház steril, linóleummal borított padlója alól érkezett, mintha egy eltemetett szívverés követelné, hogy meghallják.

Ray Sullivan ujjai rászorultak a rozsdás karkötőre. A fém hideg volt, de mégis úgy érezte, mintha égetné a bőrét. Ray. Az ő neve. Nem egy megmentőé, hanem egy páciensé. Egy kísérleti alanyé.

Lily némán állt mellette. A szemei, amelyek túlságosan is sokat láttak ahhoz, hogy egy kislányhoz tartozzanak, most a padlóra szegeződtek. – Ők sosem felejtenek, Ray – suttogta a kislány, és a hangja furcsán visszhangzott, mintha egyszerre több gyermek beszélt volna. – De te igen. Te voltál az egyetlen, akit kiengedtek. A Mercer Alapítvány nem hibázik… csak átírja a történetet.

Hirtelen a kórterem neonfényei villogni kezdtek, majd egymás után, éles pattanással szétrobbantak. A sötétség azonban nem volt teljes. A padló repedéseiből halvány, kékes fény szűrődött fel, kísérve a fekete víz áporodott, dohos szagával. A falakról pergetegként hullott le a kórházi fehér festék, alóla pedig régi, kormos téglafalak bukkantak elő.

A valóság elkezdett szétesni. A kórház lassan egybeolvadt a Santa Águeda alatti alagútrendszerrel.

Ray letérdelt, és a sisakot félretéve, puszta kézzel kezdte feszegetni a padlólapokat a kopogás forrásánál. A linóleum alatt nem beton volt. Fa. Egy régi, korhadt, csillagokkal telekarcolt tölgyfaajtó lapult a padlóba süllyesztve, közepén a Mercer Alapítvány Hold-szimbólumával.

A karkötőn lévő kulcstartó. Ray ösztönösen tudta, mit kell tennie. Remegő kézzel illesztette a rozsdás kulcsot a zárba. Amikor elfordította, a kattanás hangja átszakított egy gátat az elméjében.

Emlékek. Éles, fájdalmas villanások hasítottak a koponyájába. Gyerekek sikolyai. Vakító, klinikai fehér fény. Egy nő fehér köpenyben, akinek az arcát árnyék fedte el, miközben egy magnóba diktálta: „A 17-es alany emlékei sikeresen izolálva és törölve. A tűz emléke beültetve. Ő fogja vezetni a 17-es állomást. Soha nem fog emlékezni arra, hogy ő volt az, aki felgyújtotta az árvaházat.”

Ray torkát fojtogató sírás szorította el. Ő gyújtotta fel. Nem rosszindulatból, hanem hogy elpusztítsa a laboratóriumot, hogy megmentse a gyerekeket. De elkésett. A tűz nem ölte meg a szörnyetegeket, csak csapdába ejtette az ártatlanokat. Köztük Avát és Lilyt. Lily anyját. Daniel családját. Daniel nem csak a Mercer Alapítvány után nyomozott. Az az ember után kutatott, aki a tüzet okozta. Ray után.

Az ajtó a padlóban hirtelen feltárult, és a fekete víz zúgva kezdett lezúdulni a sötét mélységbe, mintegy vízesésként. Rozsdás, csigalépcső vezetett le a semmibe.

A mélyből, a víz zúgásán keresztül Daniel Brooks hangja szólalt meg a rádióban. De ez már nem a régi Daniel volt. A hangjából hiányzott minden emberi melegség. – Üdvözöllek újra itthon, 17-es – visszhangzott a mélyből. – A felejtés luxusa véget ért. A csillagok szobája nyitva áll. És Ava még mindig vár.

Lily megfogta Ray hideg, remegő kezét. Apró ujjai jéghidegek voltak. – Ne félj, Ray kapitány – suttogta a kislány. – A víz elnyeli a múltat, de a tűz… a tűz mindent megtisztít.