A lányom születésnapi buliján az apósom “csak úgy szórakozásból” belökött a medencébe… és 20 perccel később…!
Amikor Joaquín Mendoza kificamodott válljal és a testéhez ragadt ingemmel kijött a medencéből, a lánya nem kérdezte meg tőle, hogy tud-e lélegezni.
„Apa, ne csinálj belőle nagy ügyet. Ma van a születésnapom.”
Mögötte Octavio Rivas még mindig nevetett.
– Vicc volt, haver. Nem fogsz összetörni.
Mateo, Joaquín unokája, tizenhárom éves volt, és éppen akkor ugrott be a vízbe teljes ruhában, hogy segítsen neki. Egy pincér utolérte őket a lépcsőről, és együtt kivezették a partra. A fiú most a nagyapja karját bámulta, és nem értette, miért mosolyognak még mindig a felnőttek.
Joaquín betakarta magát egy törölközővel. Nincs vitatkozott. Megkérte az egyik alkalmazottat, hogy vigye be a kórházba, és amíg az autóra várt, telefonált.
– Esteban, vége a rendezvénynek. Gyere a birtokra. Halkítsd le a zenét, zárd be a bárpultot, és szervezd meg a vendégek távozását.
Húsz perccel később Veronica elkezdte megállás nélkül hívogatni.
A sürgősségin volt, amikor megkapta az első üzenetet: „Tudod, mennyi pénzt veszítettem miattad?”
Joaquín kétszer is elolvasta.
Még egyetlen kérdés sem volt a vállán.
Hatvankét éves volt, és egy használt kisteherautóval, kölcsönszerszámokkal és hajnal előtt kezdődő munkanapokkal építette fel kertészeti és medenceüzletét. Most huszonhárom embert foglalkoztatott, és adósság nélkül élhetett.
A Querétaro külvárosában fekvő birtok felesége, Teresa álma volt. Ő választotta a fákat, a verandán álló hintaszéket és azt a helyet, ahol a kertre néző reggelizőasztalt fogják felállítani.
Hat évvel azelőtt a buli előtt halt meg.
Azóta Joaquín szinte minden vagyonát Verónica, egyetlen lánya kezébe adta. Fizetett egy részt a házáért, segített Mateo iskoláztatásában, és hatszázezer pesót adott neki, amikor rendezvényszervező ügynökséget nyitott.
Teresa szokta mondogatni neki, hogy a segítségnyújtás nem jelenti azt, hogy mindent megoldunk.
Joaquín mindig azt válaszolta, hogy a lányának még egy kis időre van szüksége.
Azon az estén, amikor egy nővér levágta az ingujját, eszébe jutottak azok a beszélgetések.
Négy évvel korábban ugyanezt a vállát műtötték meg egy munkahelyi baleset után. Verónica elkísérte a vizsgálatokra, és tudta, milyen nehéz volt visszanyerni a mozgásképességét.
A sürgősségi orvos megerősítette a sérülést, és vizsgálatokat rendelt el a korábbi javítás körüli károk felmérésére.
„Mozgásképtelenné kell tennünk, és figyelemmel kell kísérnünk a haladásodat. Tudna valaki ma este veled aludni?
” Joaquín már majdnem nemet mondott.
Aztán felhívta Isabelt, a húgát.
Még azelőtt megérkezett, hogy átadták volna a férfi távozási papírjait. Nem kérdezte meg, miért nem szólt neki hamarabb. Megigazította a dzsekijét a ép vállán, és hazavitte.
Útközben Esteban ismét felhívta.
Tizenöt éve igazgatta a birtokot, és ismerte az összes kulcsot, minden beszállítót és minden hozzáférési szabályt.
– A vendégek már távoznak. A bejáratnál megtartottuk a világítást és a kíséretet. Senki sem maradt szállítás nélkül.
– Köszönöm. Fizesd ki a személyzetnek, ami jár nekik.
Szünet következett.
– Találtam valamit, amit látnod kell.
Küldött neki egy brosúra fényképét.
A borítón a ház, a medence és a „Mendoza: Private Experiences” név szerepelt. Belül Verónica logója, esküvői árak és egy kód a túrák foglalásához.
Joaquín húsz fős családi születésnapi bulit engedélyezett.
Hetvenen érkeztek.
Sokan nem családtagok voltak. Potenciális vevők voltak.
„Tedd el a brosúrákat és a biztonsági videókat!” – kérte.
Aztán az ölébe tette a telefonját. A buli nem csak egy buli volt. A lánya üzleti prezentációt szervezett náluk, és ő tudtán kívül részt vett rajta.
Másnap reggel Isabel rajtakapta, amint az ingét próbálta begombolni az egyik kezével.
– Üljön le – mondta. – Először reggelizünk.
Ügyvédként hozzászokott a hosszú magyarázatokhoz, amelyek végül elrejtettek egy egyszerű választ. Joaquínnak csak meg kellett mutatnia neki az üzeneteket.
Isabel nem rejtette véka alá felháborodását.
– Utánanézek az ingatlannak. Te pedig beszélj Laurával a számlákról.
Laura Ibarra intézte a cég könyvelését. Hónapokkal korábban Joaquín engedélyezett egy további hitelkártyát Verónica számára, hogy kifizesse azokat a projekteket, amelyekben a két vállalkozás együttműködött.
A megállapodás korlátozott volt. A bizalma nem volt az.
Laura áttekintette a terveket, és elkezdte sorolni őket: paravánok, virágok, világítás, a vendégek szállítása és egy bankett előzetes megszervezése hetven fő részére.
Az adott eseménnyel kapcsolatos teljes költség meghaladta a kétszáznegyvenezer pesót.
„Jóváhagyta ezeket a vádakat?” – kérdezte.
Joaquín a csészéje melletti brosúrára nézett.
„Nem. Függessze fel a kártyát, és válasszon ki mindent, ami tisztázásra szorul.”
Nem rendelte el a régi ajándékok eltávolítását, és nem számolt fel díjat unokája oktatásáért. Le akarta állítani a folyamatban lévő vádakat, és kideríteni, mi történt.
Délben Isabel újabb hírekkel érkezett.
Verónica megkezdte az ingatlan rendezvénytérként való hasznosításának folyamatát. Benyújtotta a tulajdonos adatait, és az ügynökségét jelölte ki üzemeltetőnek, de még érvényes engedélyre volt szüksége Joaquíntól.
– Nincs jóváhagyva – tisztázta Isabel. – Jelenteni fogjuk, hogy nem adta beleegyezését. Azt is tudnunk kell, mit ígért az ügyfeleinek.
Joaquín nyomást érzett a mellkasában.
Ez volt az a hely, ahol még mindig Teresa hintaszékét tartotta. Veronica úgy jelentette ki, mintha máris megkaphatná.
A válasz még aznap délután érkezett Gabrieltől, a vejétől.
A szokásos mosolya nélkül jött be, és néhány tervrajzot hagyott az asztalon.
