„Három hónappal ezelőtt megkért, hogy nézzem át az elosztást. Azt mondta, már megvitatták.”
Joaquín kihajtogatta a papírokat.
Volt parkoló, egy kisegítő konyha, szertartásokhoz szükséges területek és egy negyvenkét eseményt tartalmazó naptár.
A térkép egyik sarkában egy piros vonal keresztezte Teresa kertjét. Az első nyáron ültettek oda egy citromfát. Mateo minden évben megmérte a magasságát a törzshöz képest, miközben a nagymamája bejelölte a füzetbe.
A projekt ezt a helyet egy színpadoknak szánt platformmal helyettesítette.
Joaquín az ujját a vonalra tette.
„A fát is eltávolítják?”
Gabriel követte a tekintetét, és nyelt egyet.
– Nem tudtam, mit jelent.
– Ezért kellett megkérdeznünk.
Nem arról volt szó, hogy minden saroknak örökre érintetlennek kellett maradnia. Ablakokat cseréltek, ösvényeket javítottak, és rámpát építettek, amikor Teresa megbetegedett. De ezeket a döntéseket együtt hozták meg. Verónica felvázolta a birtok jövőjét anélkül, hogy akár csak lehetőséget adott volna neki beszélni.
„Azt hitted, elfogadtam?”
Gabriel a szemébe nézett.
– Igen. És meg kellett volna kérdeznem. Később olyan dolgokat hallottam, amiket nem akartam megérteni.
Az apja, Octavio, arra biztatta Verónicát, hogy engedély nélkül lépjen tovább. Elmondása szerint, ha szerződésekről és pénzről volt szó, Joaquín végül beadta a derekát.
„Azt mondta, soha nem mernéd zavarba hozni a saját lányodat az ügyfelei előtt.”
Joaquín egy darabig a terveket nézegette.
Aztán Mateóról kérdezett.
„Dühös. Tegnap este nem volt hajlandó beszélni az anyjával. Azt mondja, mindenki látta, hogy megsérültél.”
Gabriel megdörzsölte a szemét.
„Én is beszélek az apámmal. Nem fogom továbbra is viccnek nevezni, amit tett.”
Joaquín bólintott.
– Tudasd Mateóval, hogy semminek a megjavítása nem az ő felelőssége.
Esteban átnézte a belépési naplókat. Három potenciális ügyfél látogatását találta, akiket Verónica engedélyezett az apja nevében.
Elküldte a partiról készült felvételeket is.
Joaquín látta, hogy Octavio mögé áll a medence mellett. Látta, ahogy a fotósra néz, és várja, hogy felemelje a kamerát. Aztán mindkét kezével meglökte. Becsukta a
laptopját, mielőtt újra meghallotta volna a nevetést.
Percekkel később hívást kapott egy üzletasszonytól, Adriana Solístól, akivel évek óta együtt dolgozott. A
nő ott volt a partin. Verónica meghívta, mondván, hogy Joaquín fel akarja venni a kapcsolatot korábbi kollégáival.
– Beszélnem kellett volna veled – ismerte be. – Üzleti megbeszélések miatt ajánlották fel nekem a birtokot. Tegnap este rájöttem, hogy azt sem tudod, miért vagyok ott.
Adriana felvette a dekorálást a telefonjával. Az egyik végén megjelent a lökés, de egy másik szögből.
Felajánlotta, hogy átadja a videót, és elmagyarázza, mit látott.
Joaquín megköszönte. A tudat, hogy valaki nem csak viccet látott, levetkőzött némi terhet a válláról, amit előző este óta cipelt.
A legfájdalmasabb próbatételt Máté jelentette.
A fiú üzenetet küldött neki: „Nagyapa, a buli előtt vettem fel a virágokat. Hallok valamit. Nem voltam biztos benne, hogy elküldjem-e neked.”
Joaquín felhívta.
„Félsz, hogy anyukád mérges lesz?
” „Igen.”
Lehunyta a szemét.
„Beszélni fogok apukáddal. Nem kell semmit sem nyomoznod, és senkivel sem vitatkoznod.”
Mateo azt mondta neki, hogy nem tudott aludni, mert arra a pillanatra gondolt, amikor látta őt elesni.
– Hamarabb kellett volna érkeznem.
„Mateo, te segítettél nekem. Egy felnőtt is bejött, és kivezettek minket. Ami történt, nem a te hibád volt.”
Megvárta, amíg az unokája válaszol.
Aztán kinyitotta a dossziét.
A kamera végigpásztázott az asztaldíszeken és a fehér kompozíciókon. A háttérben hallani lehetett, ahogy Verónica az üzlettársával beszélget.
„Amikor a vendégek meglátják a helyet, nem fog tudni kihátrálni anélkül, hogy úgy nézzen ki, mint a rosszfiú.”
A másik nő nevetett.
– Apád soha nem mond neked nemet.
„Ezért. Először működésre bírjuk, aztán megszokja.”
Joaquín letette a telefont az asztalra.
Isabel vele szemben ült. Nem próbálta megtörni a csendet.
Végül a bátyja megszólalt:
„Tudtam, hogy nem adtam engedélyt. Végig tudtam.
A hivatalos kommunikáció másnap ment ki. Isabel jelentette a beleegyezés hiányát, követelte a nyilvánosság leállítását, és kérte, hogy őrizzék meg a foglalással kapcsolatos dokumentumokat.
Octavio ügyvédjének is írt a bántalmazásról és az orvosi költségekről.
Verónica azonnal felhívta, amint megkapta az értesítést.”
– Most szüksége van egy ügyvédre, hogy beszéljen a lányával?
– Arra kérlek, hogy hagyd abba egy olyan ingatlan kínálgatását, ami nem a tiéd.
–Ez egy projekt volt, apa. El akartam magyarázni neked.
„A közeledések előtt vagy után?”
Csendben maradt.
Joaquín hallotta a szapora légzését.
– Megpróbáltam valami sajátot építeni.
– A földemmel, a kártyámmal és egy olyan engedéllyel, amit soha nem adtam meg neked.
„Egy napon mindez a családé lesz!”
A mondat jobban fájt neki, mint gondolta.
„Én is a család része vagyok, Veronica. Itt vagyok. Még mindig én dönthetek a házammal.”
Sírni kezdett, de ragaszkodott hozzá, hogy ha mindent lemond, azzal rosszul fog kinézni az ügyfelei előtt.
„El kell mondanod nekik az igazat.”
„Egyedül hagysz.”
Joaquín a parittyára nézett.
„Amikor kijöttem a vízből, rám kellett nézned. Te a vendégekre néztél.
Nem jött válasz.
Mielőtt újra tárgyalhattam volna, megszólalt.”
„Ha rólunk akarsz beszélni, meghallgatlak. A farmról már nem lehet beszélni.”
Octavio felhívta aznap délután. Azzal kezdte, hogy mindenki túloz.
Joaquín hagyta, hogy befejezze.
