A lányom születésnapi buliján az apósa „csak viccből” a medencébe lökött… húsz perccel később pedig elszabadult a pokol!

„Két felvételem van. Mindkettőn látszik, hogy megvártad a fotóst, mielőtt meglöktél.”
A másik férfi elhallgatott.

„Isabel felkeresi az ügyvédedet. Én a gyógyulásra fogok koncentrálni.”
Nem érzett örömet, amikor letette. Fájt a karja, fáradt volt, és még mindig azt kívánta, bárcsak a lánya megkérdezné, hogy telt az estéje.
A következő napokban lemondások, panaszok és vita alakult ki Verónica és üzlettársa között. Tisztázniuk kellett a foglalásokat és vissza kellett fizetniük az előlegeket. A farmra vonatkozó kérelmet visszavonták.
Gabriel elvitte Mateót néhány napra a nagyapjához, mindkét szülő beleegyezésével. Neki és Verónicának beszélniük kellett anélkül, hogy a fiuk közbeszólt volna.
Joaquín nem kérdezősködött a fiútól ezekről a beszélgetésekről. Reggelit készítettek, átnézték a házi feladatot és megnéztek egy focimeccset.
Egyik este Mateo megkérdezte, hogy az anyja szeretete azt jelenti-e, hogy egyetért vele.

– Nem – felelte Joaquín. – Szeretheted őt, és tudhatod, hogy rosszat tett.

„Még mindig szereted?” –
tette le a tévé távirányítóját.

-Minden nap.

Mateo hátradőlt a kanapén, egy kicsit nyugodtabban.

Verónica két héttel később megjelent. Sminket viselt, elegáns kézitáskát cipelt, és sötét karikák voltak a szeme alatt, amiket nem tudott elrejteni.
Joaquín üdvözölte a konyhában. Azzal kezdte, hogy elveszett szerződésekről beszélt.

Hallgatta a nőt, majd elővett egy papírlapot, ahová szétválasztotta a kártyadíjakat.

„Ezek a kiadások magyarázatot igényelnek. Az apaként nyújtott támogatásom nincs benne. Soha nem volt adósság.”
Veronica a listára nézett.

– Mindig segítettél nekem.

– Igen. És kezdtem azt hinni, hogy azzal, hogy nemet mondok neked, elhagylak. Tévedtem. –
Felemelte a fejét.

– Szóval a te hibád is?

„A hibáim az enyémek. Az, hogy mit tettél velük, továbbra is a te döntésed.”
Veronica most először nem talált azonnal választ.

„Van tehetséged” – folytatta. „Szervezhetsz eseményeket anélkül, hogy elvennéd valaki másét. De azzal kell kezdened, amid ténylegesen van.”

Sírva távozott, anélkül, hogy újabb számlát kért volna tőle.

Joaquín felépülése lassan haladt. Isabel elkísérte a megbeszélésekre. Esteban a farmot gondozta, a munkásai pedig átszervezték a helyszíni látogatásokat, hogy Joaquín pihenhessen.

Egyik reggel kapott egy képeslapot, amelyre a cég minden dolgozója aláírta. A képeslapon az első teherautójának képe volt látható.
Felhívta a pincér is, aki bement a medencébe. Luisnak hívták, és tudni akarta, hogy van.
„Aggódtam, amikor láttam, hogy kijön. Nem akartam minden mással zavarni.”
Joaquín megköszönte, és megkérdezte, hogy kifizette-e valaki a ruhákat, amiket a vízben tönkretett.
Luis röviden felnevetett.
„Ezt már elintéztem, uram. Nem emiatt hívtam.”
Néhány percig beszélgettek. A fiatalember elmondta neki, hogy hétvégén dolgozik, amíg tanul. Mielőtt letette volna a telefont, Joaquín felírta a nevét, hogy felismerje, ha újra találkoznak.
Aztán egy darabig a telefon mellett ült. A magyarázatot és pénzt követelő üzenetek között ez a fiatalember egyszerűen csak azért hívta, hogy megkérdezze, hogy van.

Joaquín ismét felvette alkalmazottai névjegykártyáit. Az emberek kérdezősködtek utána, pedig semmire sem volt szükségük.
Octavio végül elfogadott egy egyezséget, amely fedezte az orvosi költségeket és a rehabilitációt, valamint írásos visszaigazolást a történtekről. Joaquín megtartotta a papírokat, és nem válaszolt a hívásaikra.

Verónica és Gabriel terápiára jártak. Verónica kapott egy másik ügynökségnél rendezvények koordinálásával foglalkozó állást. Először zavarban volt bevallani, hogy már nincs saját irodája.

Aztán elkezdett beszélni az időbeosztásról, a beállításokról és a problémákról, amiket apja nevének említése nélkül oldott meg.
Az első őszinte bocsánatkérés négy hónappal később érkezett.
Verónica egyedül ment, szerződések és mappák nélkül. Ugyanabban a konyhában ült.

– Láttam, hogy megbántódtál, és inkább úgy tettem, mintha nem lenne komoly – mondta. – Jobban érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek a buliról. Nincs olyan magyarázat, ami elfogadhatóvá tenné.
Joaquín ránézett. Számított ezekre a szavakra, de a hallatuk nem törölte el azonnal a történteket.

„Köszönöm, hogy ezt mondod.”
Bólintott, és sírt.

– Nem azért vagyok itt, hogy a ház iránt érdeklődjek. Azt szeretném tudni, hogy meglátogathatlak-e újra.

– Kezdhetjük egy kávéval.

A megbeszélések eleinte rövidek voltak. Később étkezések és séták következtek. Veronica elkezdett kérdezősködni, mielőtt terveket szőtt volna.

Amikor Joaquínnak pihenésre volt szüksége, panasz nélkül beleegyezett, hogy távozzon.

Egy pénteken átadta neki az átutalásról szóló bizonylatot. Ez volt az első befizetés a hitelkártya-költségekért, amelyek megtérítésében megegyeztek, függetlenül a két cég jogos projektjeitől.

– A fizetésemből jött le – magyarázta. – A többi eltart egy ideig. –
Eltette a nyugtát.

„Már beszéltünk róla. Nem kell olyan dátumot ígérned, amit nem tudsz tartani.”
Verónica azt is írta a potenciális ügyfeleknek, hogy tisztázza, az apja soha nem engedélyezte az ingatlan használatát. Ez az üzenet többe került neki, mint több foglalás elvesztése.
Amikor végzett, nem kérte meg Joaquínt, hogy hívja fel és egyenlítse ki a dolgokat. Másnap megérkezett a munkahelyére, és elvégezte a rá bízott előkészületeket. Utána felhívta az apját, hogy megtudja, hogyan halad a rehabilitációja.
Nyolc hónappal később Mateo össze akarta gyűjteni őket az ingatlannál, hogy megünnepeljék a tanév végét.
Verónica felhívta Papa Jáhozt.

„Nyolcan lennénk. Elhozzuk az ételt és mindent elpakolunk. Ha máshol szeretnéd, át tudjuk cserélni.”
Joaquín a kert felé pillantott. A kérdés egy pillanatnyi levegővételt adott neki, mielőtt válaszolt volna.