A maffiafőnök kislánya sosem mondta, hogy „Mama” – egészen addig, amíg a karját nem nyújtotta egy idegen felé, aki az elhunyt feleség nyakláncát viselte. A férfi arca azonnal elfehéredett.

– Mondd meg a teljes neved – mondta Dante.

„Mara Elizabeth Vance.”

„Hol születtél?”

„New York állam északi részén. Legalábbis az én feljegyzéseim szerint.”

Szeme kiélesedett.

„Ez legalább mit jelent?”

Így hát elmondtam neki. Meséltem neki a klinikáról, a tengerparti autópályáról, a roncsautóról, és az orvosról, aki elmagyarázta, hogy egy fejre mért ütés elveheti az ember múltját, és csak a szokásait hagyhatja meg benne.

Mondtam neki, hogy egy szociális munkás segített nekem szerezni egy új személyi igazolványt a pénztárcámban lévő névvel. Meséltem neki a történelmi társaság archívumáról, ahol önkénteskedhettem, és ahol a kezem hamarabb emlékezett a papírra, mint az agyam bármi másra.

– Tudod, hogyan kell megőrizni a dokumentumokat – mondta Dante lassan –, de azt nem, hogy ki tanította meg.

„Tudom, hogy hangzik.”

– Kényelmesnek hangzik – motyogta egy férfi a sarokban, akit eddig nem vettem észre, Dante egyik tanácsadója, egy zömök testalkatú férfi, fogpiszkálóval az ujjai között.

Dante nem fordította el a fejét.

– Sal – mondta. – Várj kint.

Sal elment. Hallottam, ahogy halkan káromkodik a folyosón.

A baba abbahagyta a sírást, de nem hagyta abba a rám nézést. Ökölbe szorította az apja hajtókáját, könnyes szemét az arcomra szegezte, és néhány másodpercenként újra remegni kezdett az alsó ajka.

– Soha nem csinált ilyet – mondta Dante. Szinte magában mondta. – Egyszer sem. Sem a dajkájával, sem a nagynénémmel, sem velem. Azóta senkit sem szólított így…

Megállt.

„Mióta?” – kérdeztem.

„Az anyja óta.”

Akkor már értettem a dolog jelentését. A hét elején egy fiatal szobalány mesélte nekem – azon a hangon, amellyel az emberek szomorú pletykákat szoktak megosztani –, hogy a ház úrnője meghalt egy jachttűzben tavasszal, és a kislány utána megnyugodott. Nem gondoltam rá újra. Valaki más bánata volt.

– Moretti úr, nagyon sajnálom a veszteségét – mondtam. – De én nem vagyok az anyja. Nem tudom, kinek gondol.

Ez volt az egyetlen őszinte dolog, amim volt.

Dante átment a szobán. Magas férfi volt, és amikor megállt előttem, hátra kellett döntenem a fejem. Egy pillanatra felkészültem a dühre.

Ehelyett azt mondta: „Megölöd?”

Elfagytak a kezeim.

„Alig tudom, hogyan kell tartani egy babát.”

„Nem fogod bántani őt.”

Magabiztosnak tűnt, bár az este folyamán semmi sem érdemelt volna bizonyosságot. Arra gondoltam, hogy nemet mondok. A csukott ajtóra, az őrre és az óránkénti negyvenkét dollárra gondoltam.

De a baba újra kinyújtotta a karját, és apró arca annyira reménytelen volt, hogy a visszautasítás olyan érzés volt, mintha egy gyerek kezére csapná az ajtót.

– Rendben – mondtam. – Mutasd meg, hogyan.

Dante olyan óvatosan engedte le a lányát felém, hogy belefájdult a torkom. Az egyik karomat a feneke alá, a másikat a háta mögé csúsztattam, ahogy egy törékeny fóliát tartanál. A súlya rám nehezedett.

A sírás abbamaradt, mielőtt teljesen elengedte volna.

A mellkasomhoz simult, és hosszan, remegve sóhajtott, mintha hónapok óta visszatartotta volna a lélegzetét. Meleg arca az állam alá nyomódott. Ökle egy hajtincset talált, és ott is maradt.

Az egész szoba kifújta a levegőt.

Soha nem tartottam a karjaimban ezt a gyereket. Biztos voltam benne. A karjaim mégis tudták, merre kell menniük, és a testem lassú, nem általam választott ritmusban ringatózni kezdett egyik oldalról a másikra.

Aztán, anélkül, hogy eldöntöttem volna, dúdolni kezdtem.

Egy egyszerű dallam volt, egy altatódal emelkedő és halk süllyedő sorral, és olyan könnyedén jött ki belőlem, mint a lélegzetvétel. Nem tudtam, hol tanultam. Nem ismertem a szövegét. Csak azt tudtam, hogy a dallam úgy várt bennem, mint egy kabát a szekrényben.

Mögöttem valami nehéz súrlódott a padlón.

Megfordultam. Dante olyan erősen szorította a szék támláját, hogy az ujjpercei elsápadtak. A vér kifutott az arcából.

„Hol hallottad ezt a dalt?” – kérdezte.

– Nem tudom. – Abbahagytam a dúdolást. – Sajnálom. Nem tudom, miért tettem ezt.

„Ne állj meg.”

A hangja a második szónál elcsuklott.

„A feleségem minden este elénekelte” – mondta.

Éreztem, hogy a padló kissé megbillen. Marco, aki az ajtónál állt, már keresztbe tette a karját.

A baba felemelte a fejét a kulcscsontomról. Álmos, diadalmas mosollyal nézett rám, mintha végre megoldottam volna egy rejtvényt, amivel már nagyon régóta türelmesen foglalkozik.

– Anya – suttogta.

Dante nem mozdult. Elnézett mellettem, a vállam fölött, a túlsó falat nézte.

Elfordítottam a fejem.

Valaki elhúzta a függönyt az étkező ajtajában, és a nyitott boltíven keresztül teljes fényben láthattam az aranyozott keretet. A portrén látható nő smaragdzöld ruhát viselt, félmosolyt, sötét szemei ​​pedig a vászonból egyenesen rám néztek.

Olyan keskeny állam volt neki, mint az én.

Volt egy apró szeplője közvetlenül az álla alatt, a bal oldalon, pontosan ott, ahol én egész életemben a sajátomat fogtam anélkül, hogy tudtam volna, miért.

3. rész: A Hold a láncon
Nem emlékszem, hogy átmentem a folyosón. Emlékszem az étkezőre, ami most üres, a félig megevett tányérokkal, a hűlő gyertyákkal és a tálalószekrény feletti portréval, ami minden lépéssel egyre nagyobb lett.

A baba a vállamon maradt. Dante mellettem sétált, nem ért hozzám, mintha egy pohár lennék, amitől félt, hogy leveri a polcról.