A maffiafőnök kislánya sosem mondta, hogy „Mama” – egészen addig, amíg a karját nem nyújtotta egy idegen felé, aki az elhunyt feleség nyakláncát viselte. A férfi arca azonnal elfehéredett.

– Nem kellett neki tökéletes hazugság – mondtam lassan. – Csak egy olyan, amit senki sem ellenőriz.

Marco átcsúsztatott egy fényképet az asztalon, egy biztonsági kamerafelvételt egy sovány, szürke öltönyös férfiról, amint kiszáll egy autóból egy bank előtt.

Ismertem az arcát.

Az emlék ezúttal nem képként érkezett. Egy szagként: nedves aszfalt és benzin, és egy férfi, aki az autóm mellett állt az eső csúszós úton, és egy drótkeretes szemüvegben visszaverődött a fényszóróm fénye.

– Add ide a főkönyvet, Elena! – mondta. A hangja szinte kedves volt. – Senkinek sem kell megsérülnie.

– Visszautasítottam – suttogtam.

Dante letérdelt a székem mellé. – Emlékszel?

„Mondtam neki, hogy már lemásoltam. Hogy elviszem neked.”

Dante állkapcsa megfeszült, mígnem láttam, ahogy az izmai megrándulnak. Egy pillanatra megláttam azt, amitől a város félt: egy férfit, aki egyetlen telefonhívással képes végezni valakivel.

Aztán a csuklójára tettem a kezem.

Ránézett. Rám nézett.

Lassan kifutott az arcából a düh, és kifújta a levegőt.

Felállt, elővette a telefonját, és tárcsázott egy számot, amit biztosan kívülről tudott.

– Rourke nyomozó – mondta. – Dante Moretti vagyok. Bűncselekményt kell jelentenem. Többet is. És arra kérem, hogy egyedül jöjjön.

5. rész: Mama itt van
Bellinit csütörtök reggel tartóztatták le a saját kocsifelhajtóján, a szomszédai előtt, egy utazóbögrével a kezében.

Rourke nyomozó később elmondta, hogy kérte, hívhassák fel az ügyvédjét, mielőtt bárki egy szót is szólna arról, hogy mivel vádolják. Marco, aki hajnal óta az utca túloldalán parkolt, azt mondta, Bellini nagyon egyenesen állt, és körülnézett a jelöletlen autókon, mintha keresne valakit, akit megdorgálhatna.

Az eredeti főkönyv egy kiüríteni elfelejtett széfben bukkant elő, egy köteg készpénzzel és egy olyan országba szóló jeggyel együtt, amely nem adta ki a személyt.

A vallomása három napot és egy egész szobányi ügyvédet vett igénybe.

Nem volt szép és nem is bátor. Négy év alatt közel tizenegymillió dollárt mozgatott meg csalárd szállítmányozási szerződések révén, és biztos volt benne, hogy Dante soha nem fogja megvizsgálni a saját vagyonkezelői alapjának könyveit. Aztán Elena észrevette. Amikor útközben elmondtam neki, hogy másolatokat készítettem, pánikba esett.

Elintézte, hogy egy másik férfi kövessen, és leszorítsa az autómat az autópályáról. Azt mondta, soha nem akarta, hogy túléljem. Amikor ez megtörtént, talált egy klinikát, ahol pénzt fogadtak el a nevem eltüntetéséért, és a jacht tüzét egy hamisított műszaki jegyzőkönyv mögé rejtette.

Rourke a szöveg nagy részét halkan olvasta fel nekünk, ugyanabban a nappaliban, ahol a baba először szólított Mamának.

Amikor befejezte, Dante felállt és az ablakhoz lépett. Sokáig háttal volt nekünk.

„Megbíztam benne” – mondta végül. „Beálltam egy templomba, és hagytam, hogy az az ember tartsa a feleségem temetési szertartását.”

– Nem tudtad – mondtam.

– Meg kellett volna kérdeznem, hogy ki látta a tábláját. – Megfordult. – Aláírtam a papírt. Úgy gyászoltam, ahogy mondta. Elena, hagytam, hogy rád csukja az ajtót.

– Igen – mondtam. – Megtetted.

Nem mondtam, hogy minden rendben van. Ezt világosan akarom mondani, mert könnyű lett volna. Úgy nézett ki, mint aki egyetlen szónyi feloldozásra vár, és éreztem, mennyibe került volna eltitkolnom előle.

De az igazság az volt, hogy valami még mindig fájt bennem, még ha egészen eléggé fájt is. Nyolc hónap egy idegen néven. Nyolc hónap hideg reggeleken át egy egyszobás lakásban, miközben a férjem egy üres keretet gyászolt.

– Nem haragszom rád – mondtam óvatosan. – Nem úgy, ahogy attól tartasz. De azt sem fogom tettetni, hogy mi sem történt.

Bólintott. Vörös volt a szeme.

– Akkor a többit én keresem meg – mondta Dante.

Nem a megbocsátás ígérete volt, és nem is kért belőle. Csak állt ott, és hagyta, hogy a súlya leülepedjen közöttünk, és valahogy ez többet ért bármilyen beszédnél.

Az igazság ismerete nem adott vissza mindent. Bárcsak elmondhatnám, hogy igen.

Még mindig összerezzentem a fényszórók fényétől. Még mindig voltak reggelek, amikor halványzöld falú hálószobában ébredtem, ahol egy ismeretlen takaróval a paplanom volt, a szívem hevesen vert, mígnem egy csecsemő dadogása a folyosóról visszarántott a jelenbe.

A pennsylvaniai orvos azt mondta, hogy az emlékek egyenetlenül, darabokban fognak visszatérni, és néhányuk talán soha nem is tér vissza. Azt mondta, a felépülés nem egyenes vonalú. Azt mondta, nem az a dolgom, hogy erőltessem.

Szóval abbahagytam az erőltetést.

Dante megtanulta kordában tartani a kérdéseit. Ez volt a legnehezebb egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét azzal töltötte, hogy parancsokat adott és válaszokat kapott. Ahelyett, hogy próbára tett volna, hétköznapi dolgokat kezdett mutatni nekem.

Odavitt a konyhaszekrényhez, ahol állítólag egy tucat féle teát tartottam, a legtöbbjük szörnyű volt. Rámutatott a ferde gyerekszobai polcra, amire egyszer ragaszkodtam hozzá, hogy felakasztsam magam, és megesküdött, hogy nem engedtem, hogy bárki is kiegyenesítse, mert az enyém volt. Leült mellém a kanapéra egy laptoppal, és videókat játszott le a lányunkról, ahogy mászni tanul, a saját lábában bukdácsol, és dühösen sikoltozik.

Néha nevettem. Néha sírtam.

Mindkettő, mint kiderült, megengedett.