A maffiafőnök kislánya sosem mondta, hogy „Mama” – egészen addig, amíg a karját nem nyújtotta egy idegen felé, aki az elhunyt feleség nyakláncát viselte. A férfi arca azonnal elfehéredett.

Közelről a festett nő haja sötét és hullámos volt, a kulcscsontjáig ért. Szemében csillogott a festő. Nyakában egy finom láncon egy holdsarló alakú ezüst medál lógott.

A kezem a saját galléromhoz nyúlt, mielőtt megállíthattam volna.

– Mit csinálsz? – kérdezte Dante.

Lassan előhúztam a nyakláncomat. Az ezüst megcsillant a gyertyafényben. Mellette, a festményen, ugyanolyan fémgörbe feküdt egy idegen torkának mélyedésében.

A két hold egyforma volt.

„Ki ő?” – kérdeztem, bár valami bennem már tudta.

Dante arca felhasadt. Nem tudtam, hogy egy ilyen arc képes ilyet tenni.

– Elena – mondta. – A feleségem.

Egy lépéssel közelebb lépett, és a kezemben lévő medált bámulta.

„Honnan szerezted ezt?”

„Egy műanyag zacskóban volt a holmijaimmal, amikor felébredtem a klinikán.”

„Van a hátulján gravírozás?”

„Sosem néztem meg alaposan.”

Ez nem volt teljesen igaz. Százszor is megnéztem, és csak apró karcolásokat láttam. Azt mondtam magamnak, hogy kopásból vannak.

– Két betű – mondta Dante alig hallhatóan. – Fordítsd meg!

Remegtek az ujjaim, miközben olvastam. A csillár fénye alatt végre elolvashattam, amit nyolc hónapig cipeltem.

Németország

Egy villanás hasított belém, mint a villám a sötét mezőn. Tengeri szél csapott a hajamba. Egy csónak ringatózott mezítláb alatt. Egy férfi keze, meleg és kissé esetlen, egy csatot csatolt a nyakam mögé, miközben én nevetve közöltem vele, hogy túl hideg van ahhoz, hogy ékszereket készítsek a fedélzeten.

Megbotlottam a tálalószekrényben. Egy gyertyatartó zörgött.

Dante egyik kezével megfogta a könyökömet, a másikkal pedig a baba hátát tartotta.

– Elena? – kérdezte.

A név idegenül és tökéletesen ismerősen hangzott, mint egy szó egy olyan nyelven, amelyet gyerekkoromban beszéltem.

Azt akartam mondani, hogy véletlen egybeesés. Azt akartam mondani, hogy sok nőnek sötét szeme, szeplői és ezüstös félholdja van. De a baba, álmosan a nyakamban, lassan simogatni kezdte a hajamat ragacsos kis kezével, ahogy az ember megérint valamit, amit már ezerszer megérintett.

– Le kell ülnöm – mondtam.

Dante visszakísért a nappaliba. Leültem az ablakhoz legközelebbi bőrfotelbe, ő pedig letérdelt mellé, amit soha nem gondoltam volna. Egy ilyen férfi, fél térden állva egy keleti szőnyegen, és nem szól semmit.

Aztán felállt, és elővett egy bőralbumot a polcról.

– Figyelj – mondta. – Csak annyit, amennyit akarsz.

Akkor döntöttem, és őszinte akarok lenni, hogy az enyém volt. Bezárhattam volna az albumot. Egy részem ezt akarta is, mert a világon a legbiztonságosabb dolog egy olyan élet, amit már értesz.

De én odanéztem.

Két nyárral ezelőtt egy esküvőt tartottak egy tenger feletti kőteraszon. Egy egyszerű elefántcsont színű ruhás nő nevetett a vőlegényen, aki próbált visszatartani a sírást. Volt egy halványsárgára festett gyerekszoba, a kiságy felett ferde polccal. Egy nő feküdt egy újszülöttet a mellkasához szorítva egy kórházi ágyon, csukott szemmel, kimerülten és ragyogva.

Minden képen én voltam a nő.

Lapoztam, de nem igazán éreztem magam az ujjaimmal. Az egyik fényképen egy kőszökőkút csillogott a kertben. Minden figyelmeztetés nélkül eszembe jutott, hogy letérdeltem mellé, és felemeltem egy vihogó csecsemőt a napfényre, miközben egy férfi a kamera mögött újra és újra a nevemet ismételgette, mint egy dalt.

Mielőtt észbe kaptam volna, sírtam.

– Azt mondták, hogy meghalt – mondta Dante mögöttem. – Egy jachttűzben, Cape May közelében. Nyolc hónappal ezelőtt, márciusban. Holttest nem volt. Csak a sálja, egy kézitáska és a fedélzet egy leégett része.

Megtöröltem az arcomat a csuklóm hátuljával.

– Nyolc hónappal ezelőtt – mondtam. – Márciusban.

“Igen.”

„Akkor ébredtem fel a klinikán.”

A szavak ott lebegett a levegőben közöttünk.

– Az autó a tengerparti autópályán – mondtam lassan. – Azt mondták, hogy még azon a héten letért az útról. Soha senki nem kötötte semmihez.

Dante keze a kezében tartott fénykép köré fonódott, és behajlította a sarkát.

– Emlékszem a fényszórókra – suttogtam. – Egy autó mögöttem mérföldekre. Valaki azt kiabálja, hogy túl sokat láttam.

„Ki kiabált?”

Megráztam a fejem. Lehunytam a szemem, és a csomagom után nyúltam, amikor egy darabka bukkant fel: eső csapódott a szélvédőnek, egy fekete szedán, és egy férfihang, színtelen és nyugodt, amint valaki mást szólít fel, hogy menjen el a táskámért.

Aztán semmi. Csak egy olyan teljes sötétség, hogy olyan volt, mint egy fal.

Lihegve nyitottam ki a szemem.

– Ne erőltesd – mondta Dante.

A hangjában csengő gyengédség jobban meglepett, mint amennyire a harag meglepett volna.

– Nem tudom, hogy a feleséged vagyok-e – mondtam neki.

– Én sem – mondta. – Még nem. De ma este semmit sem fogadok el tőled, amit nem ajánlasz fel. Te döntöd el, mit tegyünk ezután.

Amióta elkezdődött a vacsora, most először hittem egy Morettinek.

Felálltam, továbbra is a babát tartva, és bementem vele a gyerekszobába, mert a baba mély álomba merült. Letettem a kiságyba, ami felett a ferde polc volt.

Miközben betakartam a rózsaszín takarót, megmozdult, és félig már mormolt valamit.

– Kiscsillag – mondtam halkan, gondolkodás nélkül.

Mögöttem Dante olyan hangot adott ki, mintha megütötték volna.

Megfordultam. Teljesen elsápadt.

„Hogy hívtad?”

– Nem tudom – mondtam. – Csak… kijött.

A hangja suttogássá halkult.