A maffiafőnök kislánya sosem mondta, hogy „Mama” – egészen addig, amíg a karját nem nyújtotta egy idegen felé, aki az elhunyt feleség nyakláncát viselte. A férfi arca azonnal elfehéredett.

„Ez a név sehol sincs feltüntetve” – mondta. „Semmilyen aktában, semmilyen levélben, még a születési anyakönyvi kivonatán sem. Csak egyetlen ember hívta így.”

4. rész: A papírút
Dante nem aludt aznap éjjel, és én sem.

Hajnali kettőkor vastag fehér bögrében teát hozott nekem, és leült velem szemben a könyvtárban. A babaőr úgy zümmögött az asztalon közöttünk, mint egy apró, türelmes rovar. Nem kért rá, hogy higgyek el semmit. Csak azt mondta, amit tudott.

Felesége, Elena Moretti, igazságügyi könyvelőként dolgozott, mielőtt hozzáment. Két évvel ezelőtt csatlakozott a család hajózási vagyonkezelő társaságához, részben azért, mert szerette a rejtvényeket, részben pedig – ismerte el a férfi –, mert megkérte, hogy győződjön meg róla, nem csapják be.

– Azt mondta, a számok nem énekelnek – mondta Dante. – Ez volt az ő szavahihetősége. Valamiféle értelmetlen kifizetések teheráru-szerződésekre.

„Elmondta neked, hogy ki hagyta jóvá őket?”

– Úgy volt. Azt mondta, biztos akar lenni benne. – Megdörzsölte az állát. – Két nappal később kaptam egy hívást, hogy a jacht ég.

Hajnalban hívta be Marcót.

Marco egy ötvenes éveiben járó, ősz hajú férfi volt, akinek egy kőfal türelme volt. Dante utasításait a végén egy pillanatnyi meglepetéssel hallgatta.

– Nincsenek fenyegetések – mondta Dante. – Senki sem tűnik el. Senkit sem látogatnak meg éjszaka. Papírt akarok, Marco. Bizonyítékot akarok, amit valaki felolvashat a tárgyalóteremben.

„Nem így szoktunk bánni, főnök.”

„Akkor másképp fogjuk csinálni.”

Marco rám nézett, majd Dantéra, és bólintott egyszer.

Délre egy halom mappa gyűlt össze a könyvtárasztalon. Egy olyan mintát mutattak, amit úgy ismertem fel, ahogy egy zenész felismeri a rossz hangot. Fizetések fantomcégeknek. Szállítási szerződések olyan konténerekre, amelyek – amennyire meg tudtam állapítani – soha nem léteztek. Mindegyiket ugyanaz az aláírás hagyta jóvá.

– Pietro Bellini – mondta Dante, és megkopogtatta. – Tizenkilenc évig a családom ügyvédje volt. Ő fogalmazta meg apám végrendeletét. Mellettem állt az esküvőn.

„És a haláljelentés?” – kérdeztem.

„Bellini intézte. Azt mondta, hogy ő maga látta felszállni a jachtra.”

Felnéztem a mappából.

„Látta más is, hogy felszállt rá?”

Dante kinyitotta a száját. Aztán becsukta.

A beálló csend volt a válasz, és úgy ült a szobában, mint egy harmadik személy.

Azon a délutánon egy független orvos, Dante, egy halk szavú nő Pennsylvaniából, akivel találkozni akartam a házamban, áttekintette a kórházi dokumentációmat, és megerősítette, hogy a sérüléseim megegyeznek a tengerparti baleset dátumával és helyszínével. Mielőtt bármihez is hozzányúlt volna, beleegyezésemet kérte. Megadtam, és észrevettem, hogy Dante, aki hátul állt, összerezzent, amikor megvizsgálta a hajvonalamon lévő heget.

Aztán jött a kérdés, amitől annyira rettegtem.

– Van mód a biztosra menni – mondta Dante aznap este. – Egy akkreditált laboratórium. Egy arcváladék-minta tőled és egy a lányunktól. Semmi más. Ha nemet mondasz, elteszem, és akkor is gondoskodom róla, hogy biztonságban legyél.

„És ha negatív lesz az eredmény?”

„Akkor bocsánatkéréssel tartozom neked az év legrosszabb estéjéért. A lányomnak pedig meg kell tanulnia, hogy a felnőttek is tévedhetnek.”

Egész éjjel ezen járt az eszem. Nemcsak az a kockázat állt fenn, hogy én lehetek Elena. A kockázat az is volt, hogy nem én leszek, és hogy egy kislány másodszor is elveszíti az anyját.

Reggel igent mondtam. Saját kezűleg írtam alá a beleegyező nyilatkozatot, és a mintát egy enyhén remegő kézzel adtam oda.

Az eredmény két nappal később, egy vékony borítékban érkezett meg.

Dante nem vette át a futártól. Bevitte a könyvtárba, letette elém az asztalra, majd hátratette a kezét, és visszalépett az ablakhoz.

– Először te olvasd el – mondta. – Bármi is van benne, a tiéd lesz, mielőtt az enyém.

Kinyitottam. Háromszor elolvastam az első oldalt. A harmadikra ​​a begépelt szavak már nem szavak voltak, hanem formává váltak: Moretti, Elena. Azonosulás valószínűsége: 99,98 százalék.

Mozdulatlanul ültem.

Nem úgy éreztem magam, mint egy Elena nevű nő. Úgy éreztem magam, mint egy nő, aki egy olyannak címzett levelet tart a kezében, akit még soha nem ismert, és a saját kézírását találja a borítékon.

– Nos? – kérdezte Dante anélkül, hogy megfordult volna.

Felé nyújtottam. Állva olvasta, a vállai megmerevedtek, majd lassan ellazultak, mintha végre elvágták volna a kötelet, ami nyolc hónapig tartotta.

„Mindenre emlékeznem kell?” – kérdeztem. „Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.”

– Nem – mondta. Megfordult, és könnybe lábadt a szeme. – Nem tartozol nekem tökéletes memóriával. Semmivel sem tartozol nekem. Csak azt akarom, hogy biztonságban legyél.

Később rájöttem, hogy ez volt az a pillanat, amikor újra elkezdtem szeretni. Nem a régi szerelmet, amit még nem éreztem. Egy újat, ami abból fakadt, ahogyan várt.

Marco négykor érkezett egy újabb mappával, és az arckifejezése most más volt. Komor.

„Főnök, ezt látnod kell.”

A mappa bankszámlakivonatokat tartalmazott. A Bellinihez kapcsolódó számlákról a pénz egy Jersey Shore-i magánklinikára vándorolt, ugyanabba a klinikára, ahol engem is kezeltek. Az ottani adminisztrátor harmincnyolcezer dollárt kapott azért, hogy hamis személyazonossággal bejegyeztessen egy beteget, akinek a sérüléseit hozzátartozó nélküli gázolásként nyilvántartották.

A nyilatkozatok alatt a halottnak nyilvánító jegyzőkönyv fénymásolata volt. A tűzvédelmi felügyelő levélpapírja ferde volt. Az aláírás hamisítvány, ráadásul gyenge minőségű.