A milliomos visszatért, hogy aláírja a válási papírokat, de ekkor jött rá, hogy van egy lánya, akinek a létezéséről semmit sem tudott!
Gabriel Arriaga egy válóperes dossziéval az ülésén érkezett a ranchra, és azzal a szándékkal, hogy sötétedés előtt távozik.
Valeriát a verandán ülve találta, amint a kezéről törölgette a koszt. Mellette egy körülbelül kétéves kislány tolt egy kis, fából készült teherautót, aminek hiányzott az egyik kereke.
A kicsi, ami a szívét temette.
Gábriel szemét temették.
Leállította a kocsit, de nem szállt ki azonnal. Nézte azokat a barna fürtöket, a széles homlokot, és ahogy a lány oldalra billentette a fejét, amikor a játék beakadt.
Ugyanaz a gesztus volt, amit az apja a régi fényképein is tett.
Valeria piteszívű.
– Nem számítottam rá, hogy eljössz.
Gabriel kinyitotta az ajtót és a kapuhoz lépett. A mappa remegett az ujjai között.
–A telefonod már nem működött. Ezt a címet adták meg.
A lány az anyja lábaihoz közeledett.
– Ki az, anya?
Gabrielnek eltartott egy ideig, mire megtalálta a hangját.
– Valeria… ki ő?
A felesége a tekintetét fogva tartotta.
—Ez a te világod
A napfényes szőnyeg.
Addig a pillanatig Gabriel azt hitte, ismeri a történet legrosszabb részét.
34 éves volt, és az Arriaga Medical Equipment nevű monterrey-i székhelyű vállalatot vezette, amelyet édesapja egy kis raktárból épített fel. Amikor édesapja meghalt, Gabriel örökölte az üzletet és egy olyan felelősséget, amelyre nem érezte magát felkészülve.
Octavio nagybátyja lett a támasza.
Elkísérte a temetésre, megtanította hiteltárgyalásra, és átvette a pénzügyek intézését. Gabriel végül szinte mindent rábízott, még olyan ügyeket is, amelyeket személyesen neki kellett volna intéznie.
Valeria már a pénz előtt is vele volt. Akkor házasodtak össze, amikor még egy kis lakásban laktak, és azon veszekedtek, hogy ki felejtette el kifizetni a gázszámlát.
Aztán jöttek az utazások, a lemondott vacsorák és a félig felvett hívások.
Az utolsó harcra még azelőtt került sor, hogy Gabriel Londonba indult volna, hogy egy bővítésről tárgyaljon.
„Nem maradhatok hozzámenve valakihez, aki folyton a születés küszöbén áll” – mondta neki.
Azt válaszolta, hogy mindkettőjüknek dolgozott.
– kérdezte Valeria, amikor úgy döntöttek, hogy már csak ennyi kell nekik.
Gabriel felszállt a gépre, abban a hitben, hogy az idő majd meggyógyítja őket.
Majdnem 3 évvel később még mindig nem igazán tért vissza.
Ügyvédek közreműködésével intézték a különválást, hallgatásokkal, címváltoztatással és másokon keresztül küldött üzenetekkel halogatták a válást.
Octavio ragaszkodott hozzá, hogy egy hírvivő vigye el a végleges dokumentumokat.
Gabriel most az egyszer nem törődött vele.
Most egy kislány előtt állt, aki félelemmel figyelte őt.
– Az nem lehet – mormolta. – Te mondtad volna meg nekem.
Valeria imádja a szeméremajkakat.
-Felhívtalak. Írtam neked. 5 hónapos terhesen mentem be az irodádba.
Gabriel érezte, hogy összeszorul a torka.
– Soha nem tudtam semmit
– A nagybátyád fogadott. Azt mondta, hogy egy másik nővel élsz Londonban, és nem akarod, hogy zavarjalak.
A kislány átölelte anyja lábát.
Dühös vagy?
Valeria felvette.
– Nem, szerelmem. Beszélgetünk.
Gábriel oda akart közeledni, de megállt, amikor meglátta, hogy a kislány hogyan rejti el az arcát.
-Hogy hívják?
—Renáta.
Némán ejtette ki a nevet, alig mozgatva az ajkait.
Valeria düh és fáradtság keverékével nézett rá.
– Ma el kell menned. Nem tudja, hogy ki vagy, és nem fogom egyetlen délután alatt megváltoztatni az életét.
Felvette a mappát.
– Beszélhetnénk holnap?
Valeria egy kis időbe telt, mire bólintott.
Gabriel egy fogadóban töltötte az éjszakát az Arteaga-hegységben. Nem bontotta ki a válási papírokat.
Emlékezett egy londoni hívásra, nyolc hónappal a távozása után. Valeria telefonja nem volt elérhető. Megkérte Octaviót, hogy keresse meg.
Egy héttel később a nagybátyja elmondta neki, hogy új kapcsolatot kezdett.
„Azt kérte, hogy ne keressem. Hagyjam élni.”
Gábriel hitt benne.
A fogadóban felidézett egy beszélgetést Valeriával, jóval a szakításuk előtt. A lány megkérdezte tőle, mit tenne, ha valaha gyermekeik lennének, és ő továbbra is sokat utazott.
Azt válaszolta, hogy majd találnak rá módot.
Nem beszéltek a beosztásról, az álmatlan éjszakákról, vagy arról, hogy ki tudna elvigyen egy beteg gyereket. Gabriel ezzel a válasszal zárta le a beszélgetést.
Most egy névjegyekkel teli telefont nézett, és fogalma sem volt, melyik dalt szereti a saját lánya.
Másnap reggel egyedül találta Valeriát a verandán. Renata Doña Tere mellett volt, a szomszédnál, aki vigyázott rá, amíg dolgozott.
Valeria mindent elmesélt, miközben továbbra is a kezében tartotta a bögréjét.
Röviddel a szakítás után vette észre a terhességet. Gabriel számát hívó hívások válasz nélkül maradtak, és az üzenetei sehová sem vezettek.
Monterreybe utazott. Octavio négyszemközt fogadta, megnézte a hasát, és mesélt neki arról az állítólagos angol nőről.
– Hagytam neki egy levelet az ultrahanggal együtt. Az asszisztense aláírta.
Gábriel felnézett.
– Még mindig megvan ez?
Odament egy költségmappáért, és elővett egy összehajtott papírlapot.
Gabriel felismerte a cég levélpapírját.
– Soha nem volt másik nő – mondta. – Egész nap dolgozott. És amikor megpróbáltalak megtalálni, azt mondta, hogy már van valakid.
Valeria letette a csészét az asztalra.
Csendben maradtak.
