A férfi, aki felajánlotta a segítségét, közöttük állt, és azon gondolkodott, mit tudhatnak.

– Tudni akarom, mit tett – mondta Gabriel.

– Tedd meg. De ne gondold, hogy ez mindent megold.

Bólintott.

– Én is szeretnék vele találkozni.

Valéria az útra nézett.

– Lassan. Semmi hatalmas ajándék vagy ígéret, amit később el kell majd magyaráznom neki.

Aznap délután Gabriel arra kérte ügyvédjét, hogy függessze fel az eljárást, amíg tisztázzák a helyzetet. Kérte továbbá a cég által londoni tartózkodása alatt kapott kommunikáció felülvizsgálatát is.

Aztán kibérelt egy házat a közelben.

Nem költözött be Valeria tanyájára, és azt sem feltételezte, hogy bármikor beléphet, amikor csak akar.

Az első találkozások rövidek voltak. Renata az anyja mögül figyelte, és alig reagált, amikor a férfi üdvözölte.

Gabriel felfedezte, hogy egy kislány nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja a férfit, aki 30 fős megbeszéléseket vezet.

Harmadszorra hozott magot.

– Meg tudod mutatni, hová mennek?

Renata előjött a rejtekhelyéről.

– Nem itt. Arra járnak a csirkék.

Rámutatott egy darab földre, és átnyújtott neki egy kis ásót.

Gabriel térdelve töltötte a délutánt, és percenként változó utasításokat követett.

Amikor elbúcsúzott, kosz volt az ingujján.

„Holnap víz” – emlékeztette a lány.

Másnap megérkezett egy kis öntözőkannával.

Aztán megjavította a kis teherautót.

Renata biztonságos távolságban ülve várt, amíg a férfi lecsiszolta az új kereket. Amikor megkapta, és látta, hogy egyenesen előre mozog, hangosan felnevetett.

Aztán a vállára hajtotta a fejét.

Gabriel mozdulatlan maradt, amíg a lány újra játszani nem kezdett.

A verandáról Valeria elnézett, hogy ne lássa a szemét.

A látogatásokat délután 4 órára tervezték.

Egyszer egy beszállítóval adódott probléma miatt Gabrielnek vissza kellett térnie Monterreybe. Ránézett az órájára: még fél órája volt hátra, mielőtt elindulna a ranchra.

Későbbre videohívással megbeszélt egy találkozót, és kiosztotta a látogatást.

Amikor megérkezett, Renata már a kapuban állt.

„Ma megnézzük, hogy kinyílt-e egy virág” – jelentette be.

Még egyik sem csírázott ki.

Gábriel úgy vizsgálgatta vele a földet, mintha semmi más elintézendő dolga nem lenne.

Amikor elbúcsúztak, Valeria elkísérte a teherautóhoz.

– Már egy ideje várok rád.

A ház felé nézett.

-Tudom.

– Azt akarom, hogy megértsd, mit jelent.

Gabriel bólintott. Ezúttal nem ígért semmit.

Másnap visszatért.

Azt az életet is elkezdte megismerni, amelyet Valeria felépített.

Terhessége alatt komplikációk léptek fel, és elvesztette az orvosi állását. Kimerült a megtakarításai, és elköltözött a nagymamájától örökölt kis ranchra.

Megtanult zöldségeket, őszibaracklekvárt és lekvárokat árulni a helyi piacokon. Egy szövetkezet segített neki vásárlókat találni.

Voltak veszteségek, nehéz telek, és éjszakák, amikor Renata a közelben aludt, és dolgozott.

Doña Tere elkísérte a kórházba, amikor megindult a vajúdása. Valeria emlékezett annak a régi teherautónak a hátsó ülésére és a szomszédja kezére, ahogy fogta őt egy fájás alatt.

„Amikor megszületett, az első dolog, amire gondoltam, az volt, hogy a te szád van” – mondta Gabrielnek. „Dühös voltam magamra, amiért továbbra is téged kerestelek benne.”

Lenézett.

„Aztán már nem történt velem ilyen” – tette hozzá. „Elkezdtem látni őt. A gesztusait, a modorát. Már nem csak annak a férfinak a lánya volt, aki soha nem tért vissza.”

Gabriel anélkül hallgatta, hogy megpróbálta volna kijavítani az emlékét.

„Miért nem szóltál nekem soha arról, hogy ilyen vállalkozásod van?” – kérdezte.

Valéria örömtelenül mosolygott.

–Egyszer már csináltam. Éppen egy e-mailt nézegettél.

Nem emlékezett a beszélgetésre.

Ez jobban fájt neki, mint egy vád.

Eközben a cég felülvizsgálata során megtalálták az első bizonyítékokat.

Gabriel régi száma még mindig céges számlán volt. Octavio engedélyezte, hogy az út alatt a hívásokat az irodájába irányítsák.

Egy nyugdíjas recepciós, Celia, emlékezett Valeriára.

– Terhes volt. Sírva jött ki. Megkínáltam vízzel, de azt mondta, el kell érnie a buszt.

A levél egy dobozban jelent meg, amelyet Octavio irodájának átalakítása után az archívumba szállítottak.

A boríték nyitva volt.

Az ultrahang bent folytatódott.

Gábriel sokáig tartotta a kezében, mielőtt elolvashatta volna.

„Egy lány. Éjszaka mozog. Még mindig azon tűnődöm, hogyan fogsz reagálni, amikor először érzed meg.”

„Nem azért írok, hogy visszakényszerítselek hozzám. Azért írok, mert a lányunk létezik. Ha nem akarsz velem beszélni, csak mondd meg. Abba kell hagynom a várakozást.”

Gábriel becsukta az irodája ajtaját.

Most először látta a terhességet többnek, mint egy elmulasztott randi: Valeria munkaképtelenül fekszik, buszozás vissza, egy kislány költözés, miközben ő egy másik országban aludt.

Octaviót hívatta magához az ügyvédjével és egy másik tanácstaggal együtt.

Letette a névjegykártyáját az asztalra.

– Magyarázd el, miért nem kaptam ezt meg.

A nagybátyja az ultrahangra meredt.

– Történetünk legfontosabb üzletét kötöttétek meg.

– A lányom volt.

– Ha hirtelen visszatérsz, minden romba dőlhetett volna.

– Ezért találtál ki neki egy másik nőt is?

Octavio megdörzsölte a homlokát.

– Azt hittem, később megoldható.

Gabrielnek eszébe jutott az esküvője napja, amikor az a férfi velük koccintott.

– Majdnem 3 éves voltál.

Amikor pénzügyi ellenőrzést említett, Octavio túl gyorsan felkapta a fejét.

Gábriel rájött, hogy valami még hiányzik.

A nyomozás hetekig tartott.

Felfújt szerződések, nem létező tanácsadói szolgáltatások és a nagybátyjához köthető cégekhez történő átutalások kerültek felszínre. A sikkasztás meghaladta a 140 millió pesót.