A szobalány minden este hazavitte a maradék kenyeret, míg a milliomos utána nem ment, és teljesen elnémult.
Kényszerítettem Ximenát, hogy hat zsemlét dobjon a kukába egyesével, az összes alkalmazott szemete előtt. Az utolsóra egy könnycsepp csordult. Ránéztem az órámra: nem fogadott hívásom volt.
Most szégyenkezve emlékszem arra az órára. Rég elfelejtettem a hívást.
Az egész akkor kezdődött, amikor Beatriz, a házvezetőnő, megállította Ximenát a házam kapujában.
– Nyisd ki azt a táskát
Bent reggeli kenyér volt, szalvétába csomagolva. A szakács mozdulatlanul állt az ajtóban. Rafael, a sofőröm, leállította a motort, amikor meglátott kiszállni.
– Ugrani készült, Mr. Emilio – magyarázta Ximena.
Beatriz egy zsemlét tartott a magasba bizonyítékként egy bűncselekményre. Egy másik a földre esett. Amikor Ximena lehajolt, a cipője orrával elkapta.
– Ami a padlón van, az szemét.
A cégem, a Panes Doña Ofelia, több állam szupermarketjeit látta el élelmiszerrel. Otthon minden reggel kenyeret sütöttünk. Volt egy szabályom: a maradékot kidobtam. Nem akartam, hogy az alkalmazottaim engedély nélkül elkezdjenek elvenni dolgokat.
– Tudtad a szabályt – mondtam.
Ximena emelte fel a listát.
— Igen. De vannak emberek, akik egész nap arra várnak, ami itt bőségesen van.
Zavart, hogy mások előtt helyreigazított.
– Akkor hagyd a kenyeret a dobozban. Vagy add le az egyenruhádat.
Remegő kézzel tette. Aztán összehajtotta a szalvétát, és visszaadta Beatriznek.
– Ez is a házból származik.
Elment az üres táskával. Amikor megfordultam, láttam anyámat az erkélyen, amint némán sírt.
Azt hittem, megint összezavarodott. Az utóbbi időben neveket, beszélgetéseket felejtett el, sőt még azt is, hogy hová tette a szemüvegét.
Azon az estén, vacsora közben rajtakaptam, hogy egy zsemlét tesz a pulóverzsebébe.
– Mire kell ez, anya?
Végighúzta az anyagon.
—Venantana
Mielőtt megkérdezhettem volna, tudni akarta, hogy már visszajöttem-e az iskolából.
Igent mondtam, és folytattam az ebédet.
Másnap Beatriz ismét megállította Ximenát. A zsák még tele volt.
– Szereted? -én dijo-. Hay gente que nunca aprende.
Ximena két nyugtát vett elő a kötényéből.
–Tegnap munka után vettem kenyeret. Ma ezt vettem. Az enyém.
Elolvastam a számlákat. Tudtam, mennyi a fizetése. Ezek a vásárlások több óra munkát jelentettek.
—Mit tehetsz?
– Néhány olyan ember számára, akiknek megígértem, hogy ma is lesz egy.
– Az itt keresett pénzéből vette – vágott közbe Beatriz.
Rafael, mi a véleményed
– És ezért az öné, asszonyom.
Egy intéssel elhallgattattam. Hagytam, hogy Ximena elmenjen, de a kérdés kezdett kísérteni. Mi vehet rá egy nőt, akinek van lánya, hogy ennyit költsön kenyérre?
„Kövessük őt!” – utasítottam Rafaelt.
A sofőröm a visszapillantó tükörben rám nézett.
– Jobb lenne, ha beszélnék vele.
—Te vezetsz
Követtük a buszát Puebla egyik régi negyedébe. Amikor leszállt, egy meredek utcán ment fel, ahová alig fért be az autó. Folytassa a pitétet.
Felismertem egy kis templomot. Aztán egy házat görbe vasrácsokkal.
Gombót éreztem a gyomromban.
Ott éltem.
Anyám mások ruháit mosta. Apám elment. Abban a házban egész éjszakákat töltöttünk azzal, hogy egyetlen zsemlét oszoltunk meg, ami ott lógott a kék ajtón.
Sosem tudtam meg, ki hagyta ott. Anya azt mondta, hogy amikor tudunk, mi is segítünk valakinek.
Amikor meggazdagodtam, megígértem magamnak, hogy nem megyek vissza. Még a piros kockás terítőt is kidobtam, amibe a kenyeret csomagolta. Nem akartam, hogy az új házamban az éhségre emlékeztető dolgok is megmaradjanak.
Ximena megállt egy zárt pékség előtt. A rozsdás függönyön a „La Estrella” felirat látszott. Emberek várakoztak egy faablak előtt.
Egy kislány jött ki, hogy üdvözölje.
– Anya! Nagyapa már ki is tette a kosarat.
Ximena megcsókolta, majd bement egy oldalsó ajtón. Röviddel ezután kinyitotta az ablakot, és elkezdte osztogatni a zsemléket.
Egy ködös szemű öregember nyújtotta át neki a szalvétákat. Egy dallamot fütyörészett, amit azonnal felismertem: anyám dúdolta, amikor kora reggel tésztát dagasztott.
Észrevétlenül közeledtem.
– Don Anselmo?
Az öregember a hangom felé fordította a fejét.
— Ki kérdezi?
– Emilio vagyok. Ofélia fia.
Mosolygott. Megkért, hogy menjek közelebb, és megtapogatta a karomat.
– Felnőttél, fiam.
Nem tudtam válaszolni.
– Ott hagytad a kenyeret az ajtónk előtt?
– Édesanyád sokat dolgozott. Néha szüksége volt segítségre.
Emlékeztem, ahogy mezítláb rohantam a sarokba, hogy elkapjam azt, aki éppen leadta a táskát. Mindig késésben voltam.
– Miért nem játszott soha?
– Ophelia szégyellte, hogy segítséget kell fogadnia. Így nem kellett minden este magyarázkodnia.
Mögötte Ximena folytatta a felszolgálást. Egy férfi eltette a zsemléje felét. Megkérdeztem, miért.
– A bátyja miatt – felelte a lány. – Nem tudott eljönni.
A felét megtartottam anyának, pedig ragaszkodott hozzá, hogy már vacsorázott.
A falnak dőltem.
A kislány egy darab kenyérrel közeledett.
– Ábril vagyok. Te is kérsz?
Elfogadtam. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire zavarban lettem volna, ha valami ilyen apróságot tartok a kezemben.
Amikor a sor véget ért, Ximena elment.
–Tudod, hová viszlek. Ha el akarsz búcsúzni, holnap összeszedem a holmimat.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Nem hagyta, hogy befejezzem a kertjében.
Igaza volt.
