Felhívtam a bankot. A fizetés még nem került feldolgozásra.

Ximena figyelt, ahogy eltettem a telefonomat.

„Nem lett volna szükségem dokumentumra ahhoz, hogy meghallgassalak” – mondtam. „Megaláztalak. Aztán mindenféle igazolás nélkül megvádoltalak. Mindenki előtt helyreigazítom ezt, és kifizetem, amivel tartozol.”

Megölelte a lányát.

– Rajta. De ne várd, hogy ma újra megbízzak benned.

Bólintottam. Akkoriban nem volt jogom határidőket szabni.

Anyám hazaért Rafaellel, mielőtt elfáradt volna. Én maradtam, hogy beszéljek az épületről. Ximena ismerte a számlákat, Don Anselmo pedig tudni akarta, mi lesz a sütőjével.

Nem ígértem olyat, amit még nem tudok betartani.

Kértem, hogy hívjanak össze egy tanácsülést másnap reggelre. Utána segítettem kitakarítani a pékséget. Egy helyi szerelő ellenőrizte a sütőt, és elmondta, milyen javításokra van szükség ahhoz, hogy újra működőképes legyen.

Találtunk egy kis tálcát az asztal mögött. Meg volt görbülve a sarka. Don Anselmo felismerte, amikor megérintette.

– Anyád itt égette el az első adag lisztet. Fizetni akart nekem a lisztért.

Leültem mellé.

– Ezt nekem sosem mondta.

—Az első adagokat szinte soha nem számolják.

Megkért, hogy hozzak egy zacskó lisztet. Ximena hozott vizet és egy edényt. Amíg a technikusra vártunk, az öregember megmutatta, hogyan kell egy kis mennyiségű tésztát keverni gyakorlásképpen.

Túl erősen szorítottam. Ráragadt az ujjaimra, és végül liszttel borítottam be a frissen felsöpört padlót.

April hangosan felnevetett.

Én is nevettem. Aztán anélkül kerestem a seprűt, hogy bárkit is hívtam volna takarítani.

Don Anselmo hallotta, ahogy söpörök, és folytatta a textúra felismerésének magyarázatát. Nem említette a cégemet, és nem kérdezte meg, mennyi pénzem van. Úgy javított ki, ahogy bármelyik tanoncot tette volna, aki késve érkezett az első órájára.

Beatriz alkonyatkor érkezett. Felhívtam, hogy magyarázatot kérjek tőle. Anyám csekkfüzetét vitte, és alig bírt ránk nézni.

„Tudtam, hogy nem kapott fizetést” – ismerte be. „Azt akarta, hogy kirúgjam.”

Ximena összeszorította az állkapcsát.

-Mert?

Beatriz sírva fakadt. Anya segített neki, amikor kicsi volt. Annyi éven át gondozta a házat, hogy elkezdte azt hinni, ő maga döntheti el, ki érdemli meg a szeretetét.

– Hallottam, hogy „a lányomnak” szólít. Azt hittem, átvesz a helyem.

Kínos csend támadt.

– Szükségem volt egy munkára – felelte Ximena. – Nem veled versenyeztem.

Beatriz bocsánatot kért. Ximena beleegyezett, hogy meghallgatja, de nem ölelte meg. Eltávolítottam a könyveléstől és a személyzet felügyeletétől, amíg megoldottuk a helyzetét. A megbánás nem törölte el a tetteit.

Alig aludtam aznap éjjel. Előkészítettem egy alternatívát a boltnak, kiszámoltam a veszteségeket, és a megtakarításaimat a projekt rendelkezésére bocsátottam. Mielőtt elmentem volna a tanácsülésre, betértem a La Estrellába.

Ximena megterített egy asztalt kávéval. Don Anselmo szalvéták hajtogatására tanította Abrilnek. Vettem zsemléket egy közeli pékségben, és segítettem kiosztani őket.

Egy sapkás férfi átvette a sajátját, és a homlokzatot bámulta. Nem figyeltem rá.

Liszttel a kabátujjamban érkeztem a megbeszélésre egy szakadt zacskóból.

Elmagyaráztam, mi történt, beleértve a kertemben történt megaláztatást is. Azt javasoltam, hogy megtartsam a pékséget, és a bolt bejáratát áthelyezzem egy másik épületbe.

„Személyesen vállalom az újratervezés költségeit” – mondtam.

Néhány tag tiltakozott. Mások elkezdték áttekinteni a számokat.

Aztán Arturo Ibarra, a főbefektető lépett be egy fél papírba csomagolt zsemlével.

Ő volt a sapkás férfi.

– Elmentem megnézni a sütőt, amit a projektbe beépítettünk – mondta. – Ezt te adtad nekem.

Ott hagyta a kenyeret az asztalon.

– La Estrella közelében nőttem fel. Anselmo is adott enni. Meg akartam őrizni a kemencét, mert azt hittem, hogy a pékség évek óta elhagyatott. Senki sem mondta, hogy még mindig ott lakik.

Megnézte a vásárlási aktát.

–Díszíteni akartam belőle, és kihagyni azt az embert, aki megtanított megosztani.

Támogatta a változtatást. Miután több órán át áttekintették a költségeket és a kötelezettségvállalásokat, a többiek beleegyeztek az új terv megtárgyalásába. A kilakoltatás lemondását még aznap írásban hivatalossá tették.

Az épület megvásárlása és átadása hetekig tartott. Don Anselmo kérte, hogy közösségi használatra védjék, Ximena pedig vezesse az üzletet. Ximena beleegyezett, miután áttekintette a fizetést, a beosztást és az asszisztensek felvételét.

A pékség napközben kenyeret árult. Délutánonként továbbra is én szállítottam a kenyeret, a cégem és a szomszédos vállalkozások támogatásával.

Ximena ragaszkodott hozzá, hogy a kiszállítások ne a szabadidejétől függjenek. Önkénteseket talált, műszakokat szervezett, és egy naptárat hagyott a pult mellett. Ha Abrilnek fesztiválja volt az iskolában, valaki más helyettesítette. Azt is kérte, hogy senki ne fényképezze le a családokat, amíg ételt kapnak. Elfogadtam a feltételeit, és hallgattam, ahogy elmagyarázta a projektet a beszállítóknak. Hónapokig néztem, ahogy belép az ajtómon, anélkül, hogy valaha is azon tűnődtem volna, mennyi mindent tud csinálni. Most mindannyian megvártuk, hogy befejezze a mondandóját, mielőtt elmondtuk volna a véleményünket.

Amikor mindent aláírtam, összegyűjtöttem az alkalmazottaimat a kertben.

Bocsánatot kértem Ximenától azok előtt, akik látták, ahogy a zsemlék leesnek. Bevallottam, hogy Rafael megpróbált megállítani. Beatriz mentegetőzés nélkül leszidott.

A kapu mellé egy kosarat helyeztünk el az adományoknak.

„Akarod, hogy visszajöjjek?” – kérdezte Ximena.

—Meg akarom tenni, amit akarok.

Nyitott hang

– Akkor megtartom a pékséget.