Azt mesélte, hogy Don Anselmo is etette őt gyerekkorában. Amikor az édesanyja meghalt, segített neki befejezni az iskolát. Abril nagyapjának szólította, pedig nem voltak vér szerinti rokonok.

Miután elvesztette a látását, bezárta a pékséget. Eladta a szerszámait, hogy kifizesse az adósságait, de megtartotta a sütőt és az ablakot. Ximena mindenhonnan kenyeret szerzett, hogy nyitva tartsa az ablakot.

– Tegnap Abril felhívott, miközben a buszra vártam – tette hozzá. – Megkérdezte, hogy kinyitunk-e. Már sorakoztak az emberek.

A kezében tartott összehajtogatott táskára nézett.

– Félretettem pénzt egy jegyzetfüzetre. A lányom szereti a virágosakat. Vettem kenyeret, és mondtam neki, hogy a jegyzetfüzet várhat még egy hetet.

April, aki a lépcsőről hallgatózott, közelebb lépett.

–Még mindig vannak papírjaim, anya. Törölhetjük a régi számlákat.

Ximena a füle mögé tűrte a haját. Eszembe jutott az íróasztalom fiókja, tele céges ajándékként kapott jegyzetfüzettel. A legtöbbjüket soha nem nyitottam ki. Először végeztem fejben számítást anélkül, hogy a profitra gondoltam volna: hány vacsorát dobtam ki abban a hónapban?

Kivettem pénzt. Ő nem fogadta el.

– Ha segíteni akarsz, kérdezd meg tőle, mire van szüksége. Ma van kenyér.

Távozóban észrevettem egy feliratot a függönyön: a tulajdonos eladta az épületet, és visszakéri. Felette egy ingatlanügynökség neve állt, amellyel a cégem szerződést kötött.

Jóváhagytam több ingatlan megvásárlását egy kiemelt áruház építése céljából. A projekt része volt egy antik kemence megőrzése látványosságként.

Don Anselmo sütője.

Felhívtam az utcáról a jogi igazgatót.

– Állítsátok meg, ami a La Estrellán történik.

—Kérhetünk szüneteltetést. A lemondáshoz tárgyalásokra van szükség a befektetőkkel. Már vannak érvényben lévő szerződések.

Megnéztem az aláírásomat, ami azon a fájlon volt, amit telefonon küldött.

Megparancsolta, hogy dobják ki annak az embernek a kenyerét, és most el akarja venni a házát.

Azon az estén bementem anyám szobájába. A zsemle még mindig az asztalán volt.

–A La Estrellába jártam, anya.

Olyan figyelemmel nézett rám, amit szokatlannak találtam.

– Jól van Anselmo?

Letérdeltem mellé.

– Mesélj róla.

Lassan beszélt. Don Anselmo tanította meg kenyeret sütni, mielőtt megnyitotta az üzletet. Hónapokig kölcsönadta neki a kemencét, hogy elkészítse, amit a piacon árult. A pénzeszsák akkor érkezett meg hozzánk, amikor már nem volt elég forgalom.

„A gyári recept…” – kezdtem.

– Megmutatta nekem.

Évekig ismételgettem az interjúkban, hogy anyukám találta fel egy apró konyhában.

– Miért nem tudtam?

Lesütötte a szemét.

– Megpróbáltam elmondani. Nem akartál a környékről beszélni.

Emlékeztem az alkalmakra, amikor félbeszakítottam, a halogatott látogatásokra, a szegénység elhagyásáról szóló mondataimra.

„Nézz a receptes doboz mögé” – tette hozzá.

Aztán megkérdezte, hogy vasárnap van-e. Visszatért a fáradtsága. Több kérdés nélkül lefektettem.

Az irodámban szétszedtem a keretet. Mögötte egy régi cetlit találtam: „Ofélia, használd, amit tanultál. Amikor jobban megy, segíts a következő embernek. Anselmo.”

A délelőttöt azzal töltöttem, hogy az építkezés felfüggesztéséről tárgyaltam. Délben 72 órát engedélyeztek az alternatívák áttekintésére. Ez nem volt elég, de legalább másnap senki sem jelent meg, hogy zárat cseréljen.

Hazamentem, eltökélten, hogy bocsánatot kérek Ximenától.

Beatriz egy hangfelvétellel és egy csekkfüzettel várt rám.

A videón Ximena és Rafael éppen besegítették anyámat az autóba az egyik utamon. A csekkfüzetben egy 300 000 pesós csekk volt Anselmo Reyes nevére kiállítva.

„Kitöltötte az adatokat, és az anyja aláírta. Már ki is fizették őket” – erősítette meg Beatriz.

Féltem. Anyának segítségre volt szüksége a számlái kezelésében. Kihasználta valaki?

Ximenáért küldtem.

– Te töltötted ezt ki?

– Igen. Az anyja segíteni akart Don Anselmónak a boltban. Megkért minket, hogy tartsunk vele.

– Figyelmeztetés nélkül?

– Először vele akartam beszélni. Kérdezd meg tőle, ha kipihented magad. A bankot is ellenőrizheted.

Beatriz közbeszólt:

– Nem emlékszik semmilyen csekkre ma.

Ellenőrizhettem volna. Várhattam volna. De ismét összetévesztettem a félelmemet a tekintéllyel.

– Kirúgtak.

Ximena elsápadt. Aztán levette a kötényét.

„Sosem bántottam az anyádat. Remélem, ezt be tudod bizonyítani, mielőtt bárki mást megvádolsz.”

Rafaelt is felfüggesztettem. Az asztalon hagyta a kulcsokat.

A szakács egy zacskó kenyérrel a kezében utolérte Ximenát az utcán. Beatriz tiltakozni készült. Nem engedtem, mintha ez a kis helyreigazítás mindent megoldhatna.

Másnap reggel anyám kérte, hogy elmehessen a La Estrellába. Felöltözött volt, sétapálcával és szalvétába csavart aljúval.

– Celina mesélt nekem Ximenáról. Magaddal viszel. Nem fogok vitatkozni róla.

Felhívtam Rafaelt, és megkértem, hogy jöjjön velünk. A nő kedvéért beleegyezett.

Don Anselmo már az ablakhoz sem értünk, felismerte anya hangját. Fütyülni kezdett. Anya dúdolt, és megfogta a kezét.

„Sokáig tartott, mire visszatértem” – mondta.

Ximena Abrillel jelent meg. Amikor meglátott engem, megállt.

Anyám felé nyújtotta a kezét.

– Segítséget kértem. Most rajtam a sor, hogy elmagyarázzam.

Azt mondta, hogy Ximenát éppen a fizetéséből vásárolt kenyeret szállította ki. Fel akarta venni, és megkérte, hogy ossza szét az otthonról maradt kenyeret. Beatriz kezdettől fogva tudott a megállapodásról.

A pékséget is meg akarta venni, hogy visszaadja a tanárának. Mivel remegett a keze, megkérte Ximenát, hogy töltse ki a számlát.

Don Anselmo kivette egy fiókból. Ép volt.

–Mondtam neki, hogy együtt kellene átgondolnunk. Sok pénzről van szó. Spóroltam, hogy visszafizessem neki, ha megjön.