Voronov arca lángolt a megaláztatástól. Remegő kezekkel támaszkodott meg a porban, és nehézkesen feltápászkodott. Egyenruhája bepiszkolódott, a mellkasán lévő kitüntetések tompán csilingeltek. Nem mert a tábornok szemébe nézni. Tudta, hogy amit tett – és ahogyan azt követően a földre került egy újonc által –, nemcsak a saját karrierjét, de az egész egység megítélését is megpecsételte.
– Bementem a gyengélkedőre, mielőtt idejöttem volna – folytatta a tábornok, és a tekintete most az ezredesről Annára, majd végig a sorokon siklott. – Beszéltem a katonával, aki megsérült a kiképzésen. Kiderült, hogy a zuhanás következtében repedés keletkezett az egyik csigolyájában. Ha folytatta volna a gyakorlatot, ahogy ön parancsolta, ezredes, az a fiú most egy életre lebénult volna.
Ezek a szavak úgy csapódtak le a dísztéren, mint egy ostorcsapás. A katonák soraiban alig észrevehető, de egyértelmű megkönnyebbülés és döbbenet hullámzott végig. Anna cselekedete, amellyel kilépett a sorból, nem csupán egy hirtelen felindulásból elkövetett fegyelmezetlenség volt. Életet, vagy legalábbis egy életminőséget mentett meg.
– Ön – fordult a tábornok ismét Voronovhoz – a személyes büszkeségét és a hatalmának fitogtatását a beosztottjai biztonsága és épsége elé helyezte. Amikor pedig ez a fiatal nő emlékeztette önt a valódi kötelességére, ahelyett, hogy belátta volna a hibáját, nyilvános megaláztatáshoz folyamodott. Egy hajfonat levágása nem fegyelmezés. Ez pszichológiai terror és a hatalommal való nyílt visszaélés.
Az ezredes megpróbált megszólalni, ajkai némán formálták a szavakat, de a tábornok egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Ön fel van függesztve a parancsnoki tisztségéből, Voronov ezredes. Azonnali hatállyal. Adja le a fegyverét és a jelvényét a segédtisztjének, majd vonuljon a körletébe. A katonai ügyészség még a mai napon megkezdi a vizsgálatot az ügyében.
Voronov lassan, gépiesen nyúlt a fegyvertokjához. A keze remegett. Minden, amit évtizedek alatt felépített – a hírnév, a rettegett tekintély, a karrier –, percek alatt omlott össze. Átadta a fegyverét a mellette álló, döbbent arcú őrnagynak, majd sarkon fordult, és lehajtott fejjel elhagyta az alakulóteret. A csend, amely kísérte, súlyosabb volt bármilyen gúnynál vagy éljenzésnél.
Miután az ezredes eltűnt a távolban, a tábornok Annához fordult. A fiatal nő még mindig feszes vigyázzállásban állt, egyenruhája tökéletesen rendezett, bár a háta mögött, a porban ott hevert a levágott, sötét hajfonat.
– Katonanő – szólította meg a tábornok. Hangja most egy árnyalattal lágyabb volt. – Amit tett, amikor a földre vitte a felettesét, a szabályzat szerint súlyos vétség. Fizikai erőszakot alkalmazott egy tiszttel szemben.
Anna nem pislogott. – Tisztában vagyok vele, tábornok úr. Vállalom a következményeket.
– Azonban – emelte fel a mutatóujját a tábornok –, a hadsereg szabályzata azt is kimondja, hogy a katonának joga van az önvédelemhez, ha fizikai bántalmazás éri, különösen egy olyan elöljáró részéről, aki láthatóan elvesztette a kontrollt, és törvénytelen, megalázó parancsokat hajt végre. Az ön reakciója arányos volt, és kizárólag a támadás elhárítására irányult. Ezért ön ellen nem indul fegyelmi eljárás.
Anna alig észrevehetően bólintott. – Értettem, tábornok úr.
– De ne higgye, hogy a mai naptól könnyebb dolga lesz – tette hozzá a tábornok, miközben mélyen a szemébe nézett. – A figyelem most önre irányul. Az egész bázis arról fog beszélni, amit ma tett. Önnek most kétszer annyit kell bizonyítania, mint bármelyik másik újoncnak. Bizonyítania kell, hogy nemcsak egy lázadó, aki visszabeszél a tiszteknek, hanem egy igazi katona, aki képes csapatban dolgozni, és példát mutatni.
– Nem fogok csalódást okozni, uram.
A tábornok elmosolyodott, bár csak a szeme sarkában jelentek meg a ráncok. – Elmehet, katona.
A sorakozó feloszlott. A katonák némán, még mindig a látottak hatása alatt indultak a körleteik felé. Anna nem sietett. Lassan lehajolt, és felvette a porból a levágott hajfonatát. Kezében tartotta a sötét, fényes tincseket, amelyek oly sokáig a részét képezték. Nem érzett szomorúságot. A haj visszanő. De a méltóság, ha egyszer hagyja, hogy sárba tiporják, talán sosem szerezhető vissza.
Amikor belépett a női mosdóba, egyedül volt. A tükör elé állt. A haja most cakkos, egyenetlen volt, a válla fölött ért véget, ott, ahol az ezredes durván elvágta. Anna elővett egy ollót a neszesszeréből, és határozott, gyors mozdulatokkal kiegyenlítette a tincseket. Egy rövid, praktikus, katonás frizurát vágott magának. Amikor végzett, hideg vízzel megmosta az arcát, és belenézett a tükörbe. A lány, aki néhány nappal ezelőtt megérkezett a bázisra, eltűnt. Helyette egy harcos nézett vissza rá.
A következő hetekben a bázis élete gyökeresen megváltozott. Voronov ezredest hivatalosan is lefokozták, és kényszernyugdíjazták, miután a vizsgálat során kiderült, hogy nem ez volt az első eset, hogy hatalmával visszaélve veszélyeztette a katonái életét, vagy pszichológiai terrorral próbálta megtörni őket. Helyét egy új parancsnok vette át, egy tapasztalt, sokat látott veterán, aki a fegyelmet nem megfélemlítéssel, hanem kölcsönös tisztelettel tartotta fenn.
Anna számára a tábornok szavai beigazolódtak. A figyelem középpontjába került. A kiképzők árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, várva, mikor hibázik. De Anna nem hibázott. Minden akadálypályán a leggyorsabb volt. A lőtéren a legpontosabb. Az elméleti vizsgákon a legfelkészültebb.
De ami a legfontosabb volt: megnyerte a társai tiszteletét.
