– Tábornok úr! – kezdte Voronov remegő, mégis védekező hangon. – Ez az újonc durván megsértette a katonai fegyelmet! Megtagadta a parancsot, nyíltan ellenszegült, és fizikai erőszakot alkalmazott egy felettesével szemben! Csak a szabályzatnak megfelelően jártam el…
– Csendet! – dörrent a tábornok hangja, mely olyan erőt sugárzott, hogy még a leghátsó sorokban álló katonák is összerezzentek.
A tábornok megállt az ezredes előtt, és hideg, átható tekintettel mérte végig. Majd a földre pillantott, ahol Anna hosszú, sötét fonata hevert a porban. – A szabályzat, Voronov ezredes, nem hatalmazza fel önt arra, hogy barbár módon csonkítsa meg a beosztottjait. A szabályzat a fegyelmet szolgálja, nem az ön törékeny egójának ápolását. Amit ma itt művelt, az nem fegyelmezés volt. Ez puszta, kicsinyes bosszú volt egy olyan emberrel szemben, aki megmutatta, milyen az igazi bajtársiasság.
Az ezredes nyelni próbált, de a torka teljesen kiszáradt. – Tábornok úr, a seregben nincs helye a gyengeségnek…
– Valóban nincs – vágott a szavába a tábornok. – És ma ön mutatta a legnagyobb gyengeséget. Egy vezető, aki csak félelemmel és megalázással tudja fenntartani a tekintélyét, nem vezető. Hanem zsarnok. És a seregünknek nincs szüksége zsarnokokra.
A tábornok ezután Anna felé fordult. A fiatal nő még mindig tökéletes vigyázzállásban állt, arcán semmi nyoma nem volt a sokknak vagy a megbánásnak. A tekintete tiszta volt, tartása pedig büszke.
– Hogy hívják, katona? – kérdezte a tábornok, és a hangja most egy árnyalattal lágyabb, tiszteletteljesebb lett.
– Anna Kovalenko közlegény, uram! – válaszolta a lány hangosan és tisztán.
– Kovalenko közlegény. Amit az imént tett, az a katonai szabályzat értelmében felettes elleni fizikai fellépésnek minősül. – A tábornok egy pillanatra elhallgatott, és a téren a feszültség szinte tapinthatóvá vált. – Ugyanakkor… szemtanúja voltam annak, ahogyan az ezredes provokálatlanul, fizikai agresszióval lépett fel ön ellen, miután egy mélyen megalázó és szabályellenes büntetést hajtott végre. Az ön reakciója arányos és szakszerű önvédelem volt.
A tábornok ezután a mellette álló segédtisztjéhez fordult. – Voronov ezredest azonnali hatállyal felmentem a parancsnoki tisztségéből. Vegyék el a fegyverét és a jelvényeit. Kísérjék a fogdába, amíg a katonai ügyészség meg nem érkezik. Teljes körű vizsgálatot rendelek el az egységnél tapasztalható visszaélések ügyében!
A katonák között tompa morajlás futott végig. Voltak, akik halkan felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől. Évek óta tűrték Voronov kegyetlenkedéseit, de senki sem mert szólni, mert a férfi hatalmas befolyással bírt. Most azonban egyetlen fiatal nő bátorsága elég volt ahhoz, hogy a kártyavár összedőljön.
Két katonai rendőr lépett Voronovhoz, akik határozott mozdulattal elvették az oldalfegyverét. Az ezredes tekintete tele volt gyűlölettel, amikor Annára nézett, de a lány vissza sem pillantott rá. Voronovot lassan elvezették a dísztérről. Bukása éppoly gyors és megalázó volt, mint amilyen kegyetlen volt a hatalma.
– Az egység visszatérhet a körleteibe. Oszolj! – adta ki a parancsot a tábornok.
A katonák lassan elkezdtek szétszéledni, de sokan visszanéztek Annára. A lány megvárta, amíg a tér kiürül, majd lassan lehajolt. Kezébe vette a porban heverő, hosszú sötét fonatot. Az ujjai végigsimítottak a hajszálakon. Bár az arcán továbbra is a hideg nyugalom tükröződött, a szívében mégis érzett egy tompa fájdalmat. Az a haj az édesanyjára emlékeztette, egy darabka volt a múltjából, a nőiességéből, amit egy kegyetlen ember egyetlen mozdulattal elvett tőle.
De ahogy a fonatot szorította, rájött, hogy valami sokkal fontosabbat nyert cserébe. Megtartotta a lelkét. Megtartotta a becsületét.
Ekkor a tábornok odalépett hozzá. – Sajnálom, ami történt, közlegény. Ezt a szégyenfoltot a hadsereg nem fogja egykönnyen lemosni.
– Nincs mit sajnálnia, uram – válaszolta Anna, és a tábornok szemébe nézett. – A haj megnő. De ha ma hagytam volna, hogy letörje a büszkeségemet, azt soha nem kaptam volna vissza.
A tábornok elmosolyodott. Egy olyan mosollyal, amelyet ritkán láttak az arcán. – Igazi katona vagy, Kovalenko. Remélem, nagy jövő vár rád ebben a seregben.
Aznap este a körletben a hangulat teljesen más volt, mint korábban. A feszültség eltűnt, helyét egyfajta óvatos optimizmus vette át. Amikor Anna belépett a mosdóba, hogy a tükörben megnézze magát, megdöbbent a látványon. A haja cikkcakkosan, durván volt levágva a nyaka körül.
Ekkor lépett be Klára, az egyik osztagtársa, kezében egy professzionális hajvágó ollóval. – Ne haragudj… gondoltam, talán segíthetnék egy kicsit rendbe tenni – mondta félénken.
Anna hálásan bólintott, és leült egy székre. Klára óvatosan, de ügyesen kezdett el dolgozni. Eközben egyre több katona – nők és férfiak vegyesen – gyűlt össze a mosdó ajtaja előtt. Nem szóltak semmit, csak a jelenlétükkel fejezték ki a támogatásukat.
Fél óra múlva Klára hátralépett. Anna egy rövid, határozott, katonás frizurát kapott, amely meglepően jól állt neki. Kiemelte az arccsontját és a szemei határozottságát. Már nem egy ártatlan fiatal lánynak tűnt, hanem egy harcedzett harcosnak.
Ekkor a tömegből előlépett egy fiatalember, mankóra támaszkodva. Máté volt az, a katona, aki a kiképzésen megsérült, és aki miatt az egész konfliktus kirobbant. A háta még mindig be volt kötözve, és láthatóan fájdalmai voltak, de a szeme hálával volt tele.
