– Anna… – kezdte rekedt hangon. – Az orvosok azt mondták, hogy ha akkor, azon a napon Voronov parancsára felállok, és tovább kell menetelnem, a gerincem olyan súlyosan károsodott volna, hogy talán soha többé nem tudtam volna járni. Te mentetted meg a jövőmet. Én… nem tudom, hogyan háláljam meg, de tudd, hogy az egész szakasz veled van.
Anna felállt, és halványan elmosolyodott. – Nincs mit megköszönnöd, Máté. Egy csapat vagyunk. És egy csapatban nem hagyjuk hátra azt, aki elesik. Ez a mi szabályunk. Mától kezdve pedig ez lesz az egész egység szabálya.
A következő hetekben az egység élete gyökeresen megváltozott. A katonai ügyészség nyomozói mindenkit kihallgattak. Kiderült, hogy Voronov ezredes éveken át alkalmazott fizikai és lelki terrort a beosztottjaival szemben. A hatalmával visszaélve zsarolta a fiatal tiszteket, elsikkasztotta az egység ellátmányának egy részét, és szándékosan szabotálta azok karrierjét, akik nem hajbókoltak neki.
A hadbírósági tárgyalás gyors és könyörtelen volt. Voronov próbálta magát áldozatnak beállítani, arra hivatkozva, hogy a “modern hadsereg túl puha lett”, de a bizonyítékok és a több tucat egyöntetű vallomás magáért beszélt.
A tárgyalóteremben Anna is tanúskodott. Rövid hajjal, tökéletesen vasalt egyenruhában állt a bírói emelvény előtt. Nem beszélt indulattal, nem süllyedt le Voronov szintjére. Tényszerűen, pontosan mondta el az eseményeket, és a szavai olyan súllyal bírtak, ami mindenkit meggyőzött a teremben.
Amikor az ítéletet felolvasták – becstelen elbocsátás, a rendfokozat elvesztése és öt év katonai börtön –, Voronov összeomlott. Az az ember, aki oly sokáig táplálkozott mások félelméből, most szánalmas, reszkető ronccsá vált. Ahogy kivezették a teremből, tekintete egy pillanatra találkozott Annáéval. A lány szemeiben azonban nem káröröm volt. Csak sajnálat. Sajnálat egy olyan ember iránt, aki sosem értette meg, mi teszi a katonát igazán naggyá.
Az idő gyorsan telt. Anna Kovalenko közlegényből hamarosan őrvezető, majd őrmester lett. A seregben gyorsan híre ment a lánynak, aki “helyretette az ezredest”. De Anna nem akart ebből a legendából élni. A tettekkel akarta bizonyítani az értékét.
Jelentkezett a legkeményebb különleges alakulatok kiképzésére. A fizikai és szellemi megpróbáltatások embert próbálóak voltak. Sárban kúszott, fagyos vízben úszott, napokig nem aludt a túlélési gyakorlatokon. De soha, egyetlen percre sem adta fel. Sőt, ő volt az, aki mindig visszanyúlt a lemaradó társaiért, aki bátorította a kimerülteket, és aki hajlandó volt feláldozni a saját pihenőidejét, hogy segítsen valakinek a fegyverkarbantartásban vagy a térképészetben.
Az akadémián és a kiképzőtáborokban a rövid, sötét hajú lány egyfajta szimbólummá vált. A neve egyet jelentett a megtörhetetlen akaraterővel és a bajtársiassággal. Amikor tiszti vizsgát tett, évfolyamelsőként végzett. A tábornok, aki azon a sorsfordító reggelen ott állt a dísztéren, személyesen tűzte fel a hadnagyi csillagokat a vállapjára.
– Mondtam, hogy nagy jövő vár magára, Kovalenko – mosolygott a tábornok. – Most már önön a sor, hogy megmutassa a fiataloknak, milyen egy igazi parancsnok.
Öt évvel később.
Az eső megállás nélkül szakadt, mintha az ég is sírna. Egy távoli, hegyvidéki régióban hatalmas sárlavina és áradás pusztított. Több falu is elzáródott a külvilágtól, a hidak leszakadtak, a kommunikációs vonalak megszakadtak. A helyzet kritikus volt. A hadsereg különleges mentőalakulatait vezényelték a térségbe, hogy mentsék a civileket, mielőtt a megáradt folyó teljesen elmossa a völgyet.
Az egyik mentőegység parancsnoka Anna Kovalenko volt, aki időközben századosi rangot ért el.
Az egység egy meredek, sáros hegyoldalon próbált lejutni a völgybe, ahol egy összedőlt iskolaépület romjai alatt még mindig emberek rekedtek. A sötétség, a hideg és a zuhogó eső szinte lehetetlenné tette a haladást. A katonák kötelekkel rögzítették magukat egymáshoz, miközben lassan ereszkedtek lefelé a csúszós, omladékos köveken.
Anna az élen haladt. Arca tiszta sár volt, egyenruhája teljesen átázott, de a hangja határozottan és nyugtatóan szólt a rádióban. – Lassan, fiúk! Minden lépést ellenőrizzetek! Senki sem rohan. A sietség hibát szül, a hiba pedig életeket követel. Egymásra figyeljetek!
Ekkor hirtelen egy hatalmas morajlás rázta meg a hegyoldalt. A heves esőzés miatt a talaj megcsúszott. Az egység egyik legfiatalabb tagja, egy alig húszéves újonc, Dávid, elvesztette az egyensúlyát. A szikla, amin állt, letört, és a fiú hatalmas sebességgel kezdett csúszni a mélység felé.
– Segítség! – üvöltötte Dávid, miközben a kezeivel kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a sáros gyökerekben, de hiába.
A biztosítókötele megfeszült, de a rögzítési pontként szolgáló fa gyökerei vészesen recsegni kezdtek. Ha a fa enged, Dávid a több tíz méteres szakadékba zuhan.
– Tarts ki! – kiáltotta Anna.
A százados nem habozott. Nem küldött mást maga helyett, és nem kezdett el biztonságos távolból parancsokat osztogatni. Azonnal lecsatolta a saját fő biztosítókötelét, csak a másodlagos hevedert hagyta magán, és óvatosan, de hihetetlen sebességgel kezdett leereszkedni a csúszós hegyoldalon a bajba jutott fiú felé.
– Százados asszony, ez túl veszélyes! A talaj instabil! – szólt a rádióban az őrmestere, de Anna nem törődött vele.
– Fedezzétek a hátamat, és készítsétek a csörlőt! – utasította őket, miközben elérte a recsegő fát.
Dávid már alig tartotta magát. A kezei véresek voltak, az arcán a könnyek keveredtek a sárral és az esővel. – Százados… nem bírom tovább… csúszok! – sírt a fiatal fiú.
