Egy egész évet töltöttem titokban olaszul tanulva, hogy meglepjem a lányom apósát.
Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennek eredményeként kihallgatom, mit mond az anyós a fiának a lányomról… és lassan leteszem a villát az asztalra…
Arturo Montes hangtalanul tette a villáját az asztalterítőre.
Az asztal másik végén lánya leendő anyósa mosolyogva mondta olaszul:
– Egy szégyellős nő bármit aláír.
14 ember vacsorázott abban a toszkánai villában.
Senki sem gondolta volna, hogy a konyhaajtóban ülő mexikói épp most értette meg őt.
Arturo arra sem számított, hogy így fogja megtudni, hogy nagyapa lesz.
61 éves volt, és 34 évet töltött egy saltillói autógyárban.
Még mindig széles kezei, fájós térde és az a szokása volt, hogy pirkadat előtt felkelt.
Az elmúlt évben egy újabb tantárgyat vezettem be: olaszul tanultam, miközben a kávém hűlt.
Megtanulta, hogy a lányára kell köszönteni.
Most valami egészen másra kellett használnom.
Kamilla 12 éves volt, amikor az édesanyja meghalt.
Elvira egy reggel elment dolgozni, és soha nem tért vissza.
A baleset után Arturo egyedül maradt egy kislánynyal, aki sírva csukta be a fürdőszoba ajtaját, és egy olyan házban, ahol még a zajok is furcsának tűntek.
Nem tudtam, hogyan fésüljem meg a haját, vagy hogyan beszéljek a hiányáról.
Elégette a rizst, és rossz méretű cipőt vett.
Egyik reggel, reggeli közben, amikor nem találta a szavakat, egy képeslapra ezt írta:
– Ma sem tudom, hogyan kell csinálni.
De majd kereslek a kijáratnál.”
A betette az uzsonnásdobozába.
A következő naptól kezdve másnap.
Utána
Néhányuknak rossz viccei voltak; mások Elvirára emlékeztettek.
Sokan egyszerűen csak annyit mondtak: „Büszke vagyok rád.”
Hat éven át minden tanítási nap írt egyet.
Soha nem kérdezte meg, mit csinál velük Camila.
A lánya felnőtt, ápolónak tanult, és gyermekonkológiai állást kapott Monterreyben.
Ott tanulta meg elmagyarázni a nehéz eljárásokat, miközben továbbra is a gyerekek szemébe nézett.
Egy konferencián ismerkedett meg Leonardo Bellandival.
Egy olasz orvos volt, aki kutatási céllal Mexikóban tartózkodott.
Amikor Arturo megtudta, hogy családjának szőlőültetvényei vannak Siena közelében, elképzelte azt az embert, aki képtelen gumiabroncsot cserélni.
Kétségtelenül ellentmondásos.
Leonardo tudta, hogyan kell hallgatni, vacsora után elmosogatott, és olyan gyengédséggel nézett Camilára, amit Arturo felismert.
Úgy nézett Elvirára.
Az eljegyzés több mint egy évnyi randevúzás után jött létre.
A családok közötti első találkozóra videohíváson keresztül került sor Arturo konyhájában.
Adriana Bellandi elegáns spanyolul beszélt.
Azt mondta, Camila gyönyörű, és hogy boldogok.
Aztán a férjéhez, Enrique-hez fordult, és mondott valamit olaszul, miközben halkan felnevetett.
Arturo nem értette a szavakat.
Igen, megértette Leonardo arckifejezését.
Azon az estén üzenetet kapott a fiatalembertől:
– Montes úr, sajnálom, amit anyám mondott.
Háromszor olvasta el.
Nem válaszolt, és nem is mutatta meg Camilának.
Az eljegyzési vacsorára a következő nyáron kerülne sor Olaszországban.
Arturo úgy döntött, olaszul mond pohárköszöntőt, hogy a család hallhassa, ki a lányuk, és mennyit jelent neki.
Vett egy használt nyelvtant, és elkezdte a szókincset másolni ugyanazokra a kártyákra, amelyeket évek óta használt.
De igazi gazdája két házzal arrébb jelent meg.
Don Aurelio Ferraro 86 éves volt, Olaszországban született, és évtizedek óta Mexikóban élt.
Fodrász volt.
Most festékesdobozokban termesztett paradicsomot, és vasárnaponként várta a fiát, aki szinte mindig lemondta a temetőbe tett látogatást.
Arturo azt javasolta, hogy elvigye felesége, Elisa sírjához, cserébe útközben tanulságokat adna neki.
„A te korodban szeretnél egy másik nyelvet megtanulni?” – kérdezte az öregember.
Arturo mesélt neki a videohívásról.
Aurelio becsukta az újságot.
– Először is megtanítjuk neki, hogy figyeljen.
A beszélgetés csak később jön.
Gyakoroltak a teherautóban, a temető előtt és néha a paradicsomok mellett is.
Aurelio rádióbeszélgetéseket, gyors párbeszédeket és felirat nélküli filmeket hallgattatott vele.
„Ne jelentsd be azonnal, amint megérkezel, amit tudsz” – tanácsolta.
Figyelj, mielőtt eldöntöd, mit válaszolsz.
Januárban az idős férfi tüdőgyulladásban betegedett meg.
Arturo továbbra is látogatta, annak ellenére, hogy nem tudtak tanulni.
Egyik délután, a kórházi ágya mellett ülve bevallotta, hogy azon gondolkodik, felhagy az olasz nyelvtanulással.
– Alig engedhetek meg magamnak kenyeret.
Nem fogom elérni.
Aurelio az oxigénmaszkja fölött nézett rá.
–Abban nem törődtél a lányoddal, mert három vasárnapot elvesztettünk?
Arturo tagadta.
– Akkor vedd elő a kártyákat.
Ma kijavítottad a számláimat; tegnap két zselatinért próbáltak elszámolni.
Arturo napok óta először nevetett.
Nem sokat tanultak.
Ez elég volt ahhoz, hogy a következő hétfőn újra kinyissam a könyvet.
Mire elérkezett a nyár, már több száz képeslapom és egy pohárköszöntőm volt, amit anélkül is el tudtam mondani, hogy rájuk néztem volna.
Eladta a régi motorját, hogy kifizethesse az utat.
Camila csak sokkal később tudta meg.
A Bellandi villát szőlőültetvények és ciprusfák vették körül.
Volt ott egy kőből készült szökőkút és olyan szobák, amilyeneket Arturo csak magazinokban látott.
Camila megölelte a bejáratnál.
Sápadt és soványabb volt.
-Minden rendben?
– Elfáradtam az utazástól, apa.
Adriana két csókkal üdvözölte, és elszállásolta a régi kertész házában, külön a főépülettől.
Leonardo tiltakozott, amikor felfedezte.
– Az emeleten üres szobák vannak.
Az anyja olaszul válaszolt:
– Inkább nem futnék össze vele a folyosón sörszagtól bűzölögve.
Ne kezdj bele.
