Arturo a kezében tartotta a bőröndjét.

Leonardo összeszorította az állkapcsát, de visszahúzódott.

Másnap egy unokatestvére gúnyt űzött a csípős szósszal, amit Arturo ebéd közben rendelt.

Aztán egyenesen rámosolygott.

— Ugyanaz.

Semmit sem ért.

Arturo elég világos választ tudott olaszul.

Elengedte.

Jobban kezdett aggódni Camila hallgatása miatt, mint a felé irányuló nevetés miatt.

Azon a délutánon látta, ahogy Adrianával és egy Darío nevű tanácsadóval távozik egy irodából.

A férfi egy bőr mappát cipelt.

„Családi dokumentumok” – magyarázta később a lánya.

Csütörtökön időpontunk van egy közjegyzőhöz.

– Olvastad őket?

– Olaszul vannak.

Készítettek nekem egy összefoglalót.

Camila túl gyorsan témát váltott.

A vacsora szerdán volt.

Adriana leültette Arturot, messze a lányától, egy alig spanyolul beszélő pap mellé.

A pirítóst összehajtva vitte a zsebében.

A második fogás és a sajt között Camila a szájához kapott, és sietve bement a házba.

Leonardo követni akarta, de az anyja visszatartotta a karjánál fogva.

Arturo nem értette az egész beszélgetést.

Adriana gyorsan beszélt.

Azonban felismerte a bambino szót.

Aztán hallotta:

– Elmondtad már apádnak?

Nem.

Jobb.

És akkor jött ez a mondat:

– Egy szégyellős nő bármit aláír.

Leonardo tiltakozva motyogott valamit.

Az anyja tovább beszélt a randevúról, és hozzátett egy viccet a mexikói férfiról, akit az esküvő után nem kell látniuk.

Arturo letette a villáját.

Először szomorúságot érzett.

Camila terhes volt, és ezt egy asztal végéből tudta meg, ahová azért ültették, hogy senkit ne zavarjon.

Aztán félni kezdett érte.

Felállt, és megvárta, míg a vendégek ránéznek.

Adriana elmosolyodott.

– Szeretnél szólni pár szót?

Milyen gyönyörű.

Arturo olaszul kezdte.

Durva volt a kiejtése, és el kellett választania néhány szótagot, de azért megértették.

– 34 évig dolgoztam autógyártásban.

A lányom 12 éves volt, amikor elvesztette az édesanyját.

Sok hibát követtem el a nevelése során.

A szeretete sosem volt ezek közé tartozik.

Camila visszatért, és az ajtóból hallgatózott.

– Egy évig tanultam a nyelvét, hogy koccinthassak rá.

De most hallottam, hogy valaki kihasználja a zavarát, hogy aláírást szerezzen.

Adriana mosolya eltűnt.

Arturo eltette a kártyát.

– Holnap a lányom teljes és független fordítást kap.

És úgy fog dönteni, hogy senki sem sürgeti.

– Apa… beszélsz olaszul?

– Elég ahhoz, hogy tudjuk, beszélnünk kell.

Adriana megpróbált nevetni.

– Félreértett egy magánjellegű viccet.

Arturo Leonardóhoz fordult, és spanyolul szólt hozzá.

– Magyarázd el nekünk a viccet.

A fiatalember az anyjára nézett, majd Camilára.

Nem szólt semmit.

A lánya néhány másodpercig figyelte, majd kiment a kertbe.

Arturo a szőlőskert mellett találta meg, egy alacsony falon ülve.

Leült mellé anélkül, hogy megérintette volna, amíg a lány a vállára nem hajtotta a fejét.

– Tizenegy hetes vagyok – suttogta –.

Az esküvő után akartam elmondani.

Legalább ezt jól akartam csinálni.

– Mit gondoltál, mit fogok mondani?

Camila megtörölte az arcát.

– Olyan keményen dolgoztál értem.

Nem akartam csalódást okozni.

Arturo elővett egy üres kártyát.

Mindig hordott magánál egyet.

Lassan írt, és átnyújtotta neki.

„Büszke vagyok rád.”

„Nem kell kiérdemelned a vonzalmamat.”

Camila olyan erővel kezdett sírni, ami visszarántotta abba a csendes házba a temetés után.

– Mindet megtartottam – mondta neki –.

Azok, akik az iskolából jöttek.

Egy cipősdobozban vannak.

Akkor olvasom őket, amikor félek.

Megölelte.

– Akkor gondoskodunk róla, hogy ma eggyel kevesebb okod legyen arra, hogy így érezz.

Camila elmondta neki, hogy a dokumentumok közvetlenül azután jelentek meg, hogy Adriana felfedezte a terhességet.

A családi vagyon védelmének tekintették őket.

Leonardo azt mondta, megbízik a tanácsadóban, és a nő csak egy átvételi elismervényt írt alá.

A fontos aláírás még mindig hiányzott.

Volt még valami.

Adriana azt javasolta, hogy házasságkötés után hagyja el a kórházat.

Először szünetként tüntette fel; aztán kijelentette, hogy egy anyának ebben a családban nem szabadna éjszaka dolgoznia.

Camila már azon kezdett gondolkodni, hogyan magyarázná meg a felmondását.

„El sem tudom, miért gondoltam rá” – vallotta be.

Szeretem a munkámat.

Arturo a falu fényeit nézte.

– Talán azért, mert már egy hete azt hallod, hogy tudják, milyennek kellene lennie az életednek.

Kamilla hallgatott.

Aztán elkérte az apja telefonszámát, hogy megnézze azokat az e-maileket, ahová a dokumentumokat küldték neki.

Ellenőrizte a dátumokat, és elmentette az egyes üzeneteket.

Arturo tartotta a zseblámpát, miközben a lány jegyzetelt; ezúttal a lánya döntötte el, hol kezdje.

Azon az estén Arturo felhívta Aureliot.

Az öregember hallgatott, majd határozottan kijelentette:

– A beszélgetésekhez tanultál, nem a szerződések fordításához.

Segíts neki azzal, hogy keresel valakit, aki meg tudja csinálni.

Camila fordítószolgálatot keresett, és felvette a kapcsolatot egy szabadúszó tolmáccsal.

Azt is kérte, hogy a közjegyző az aláírások engedélyezése előtt vegye át a dokumentumokat, és szükség szerint halassza el azokat.

Érkezése óta most először hagyta abba, hogy engedélyt kérjen a kérdések feltevésére.

Leonardo megjelent az ajtóban, amikor a hívások véget értek.

Meg akarta ölelni, de Camila felemelte a kezét.

– Most arra van szükségem, hogy meghallgasson engem.

Állva maradt.

„Nem tudtam, mit állítanak a dokumentumok” – állította.

– Igen, tudtad, hogy anyád gúnyt űzött apámból.

És hallottad, mit mondott vacsoránál.