Huszonhárom éves.
Sötét haj.
Utoljára a bátyjával utazva látták.
Elena Wardnak hívták.
A bátyjának a neve Jákob volt.
Mia az ajtó felé fordult.
– A férfi a padlón – suttogta. – Az Jacob volt.
Caleb arca kifakult.
Figyeltek.
Nincsenek hangok.
Nincsenek léptek.
Csak az eső kopogása az ablakon.
– Ki kell jutnunk – mondta Caleb.
Lassan kimásztak az ágy alól. Mia térdei annyira remegtek, hogy majdnem a matracra esett. Caleb megragadta a telefont, de Mia elkapta a csuklóját.
„Ne kapcsold ki a felvételt.”
Ránézett.
– Ha történne velünk valami – suttogta –, valakinek látnia kell ezt.
A szobán kívüli folyosó sötét volt.
A túlsó végében halvány fény derengett egy csukott ajtó alatt.
Aztán jött egy másik hang.
Egy nő hangja.
Gyenge.
Síró.
Mia szeme megtelt könnyel.
– Elena – suttogta.
Caleb gyorsan megrázta a fejét.
– Mia, nem tehetjük.
„Nem hagyhatjuk őket magukra.”
„És nem tudunk segíteni nekik, ha elkapnak minket.”
Igaza volt.
A szoba egyetlen ablaka túl kicsi volt, de a fürdőszobában egy keskeny ablak volt a mosdó felett. Caleb mászott fel először, karjával a régi kerethez súrolva. Aztán kihúzta Miát.
Leugrottak a panzió mögötti nedves fűbe, és elszaladtak.
Nem mentek a kocsijukhoz.
Nem mentek el a recepcióhoz.
Egyenesen az egyetlen fény felé futottak, amit az úton láttak – egy kis rendőrségi épület egy zárva lévő piac mellett.
A recepciós tiszt először bosszúsnak tűnt, amikor két ázott, reszkető idegen rontott be az ajtón.
Aztán Caleb lejátszotta a videót.
A tiszt arckifejezése megváltozott, mielőtt letelt volna az első tíz másodperc.
Egy órán belül rendőrautók vették körül a panziót.
Napkeltekor Jacob Wardot élve találták meg az épület mögötti, lezárt raktárhelyiségben.
Gyenge volt, kiszáradt és rémült, de élt.
A húgát, Elenát egy másik szobában találták meg, a padlón ülve, csuklóit lazán átkötözve egy ruhával. Sírt, amikor a rendőrök ajtót nyitottak.
A recepción lévő férfi nem a panzió tulajdonosa volt.
A valódi tulajdonos hónapokkal korábban meghalt.
Az épület azóta is zárva volt.
De valaki így is használta, a rossz útra tévedő utazókra várva, azt színlelve, hogy kibérel nekik egy szobát az éjszakára.
Amikor a rendőrök megkérdezték Miát, hogy miért nem sikított, amikor látta, hogy Jacobot vonszolják, csak az egyetlen lehetséges választ adta.
„Mert úgy nézett rám, mintha a sikítás mindannyiunkat megölne.”
A videó másnap elterjedt az interneten.
Milliók nézték az ágy alól a remegő zseblámpa-felvételt.
Az emberek a legfélelmetesebb részen vitatkoztak.
A léptek.
A lefelé nyúló kéz.
A vonszolt testet.
A csend.
De Mia soha többé nem nézte meg a videót.
Nem volt rá szüksége.
Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, ugyanazt látta maga előtt.
Egy fiatalember a padlón.
Egy ujj az ajkán.
És az a félelmetes igazság, hogy néha egyetlen rossz kanyar sem vezet üres útra.
Néha egy olyan szobába vezet, ahol valaki már régóta várakozik arra, hogy megtalálják.
